Ami a megfelelő billentyűket illeti, viszonylag sokszor nem a megfelelőket találta el a zongorista, gondolkodni is kellett, hogy vajon ez miért nem zavar egyáltalán. Talán azért, mert minden egyes leütött hangból nyilvánvalóan hallatszott, hogy mester játszik, hogy a gyakorlási órákat összeadva évtizedek jönnek ki, hogy ez már az aratás, amikor az ember akkor is azt játssza, amit akar, ha melléüt, hiszen annyira világos a szándék, olyan egyedi a zongorahang, hogy a leggyanakvóbb hallgató sem képzelheti magát áldozatnak. Túl vagyunk a tetszik – nem tetszik kérdésén, amelyhez mindig jól jött érv gyanánt egy melléütés vagy annak hiánya, még ha egyáltalán nem érzem azt, hogy most maga Schubert szól, hogy a mű maga hangzik fel csorbítatlanul, hiánytalanul és véglegesen, összegezve mindazt, ami maga a darab, és ami kiegészítette az elmúlt majdnem kétszáz évben. Nem, dehogy. Ez Grigorij Szokolov Schubert-értelmezése, alapművek, Négy impromptu és Három zongoradarab.

Ha egy pillanatra mégis megpróbálnánk visszamenni a tetszik – nem tetszik vidékére, azt mondanám: nem tetszik. Nem ilyennek képzelem az impromptuket, sokkal kevesebb bennük a gyengédség, vagy hogy valami zenei fogalmat is használjunk: a dallamosság, mint amennyihez Schubertet társítani szoktuk. Az egész túlságosan kimódoltnak hat, nem azon a nyelven szólal meg a mű, amelyhez természetes módon kötődne, a lágy, bécsi hangsúlyokkal és az azokból előtűnő, vagy azok által rejtett szomorúsággal. De hát mi, hallgatók foglyok vagyunk, bennünk elevenebben élnek az elmúlt idők előadói, Szokolov járhatja a maga útját, és ha valakinek nem tetszik, aligha lesznek emiatt álmatlanok az éjszakái.

Tényleg túl vagyunk a tetsziken, magamon csak azt tapasztalom, hogy ha nem is tetszik, sokszorosan nagyobb odaadással figyelem, mint egy olyan interpretációt, amelyik tetszik. A Három zongoradarab előadása most zenetörténeti esszé, egyrészt azt mutatja meg, hogy milyen sok köze van Schubertnek Beethovenhez, ez persze majd később lesz fontos, a második részben, amikor a Hammerklavier-szonáta lesz műsoron, másrészt bennem végleg eloszlatta annak a feltevésnek az igazságát, hogy egyetlen műről lenne szó, hogy ez voltaképpen egy szonáta darabokra szedve. Egyik darab sem tűnt tételnek, mindegyik túlságosan kerek, túlságosan változatos volt ahhoz, hogy előzményt vagy folyományt lehetne hozzáilleszteni, talán gyakrabban is kellene külön játszani a darabokat, hogy megfelelő súlyt kapjanak.

A Hammerklavier ott kezdődik, ahol a Schubertek végződtek, most is viszonylag sok a melléütés, most sem sokat számít. Az érzés körülbelül ugyanaz, ő tudja, mit csinál. Kicsit megfordul a zenetörténet, mintha Beethoven volna Schubert folytatása, egy nyelven beszélnek, de Beethoven szabálytalanabbul és lényegretörőbben. Aztán jött a harmadik tétel, reménytelen kaland mindenkinek, és most is reménytelen maradt, de máshogy, mert Grigorij Szokolov végigbírta. Lehet, hogy ez tőle elvárható volt, hogy minden hangot maximális koncentráltsággal és tartalommal játszott el, egyetlen pillanatra sem rezzenve fel ebből a különös, fegyelmezett eksztázisból. Hipnózisszerű volt a mű és az előadás együttes hatása, valahol voltunk, de nem tudom megmondani, hogy hol, mert mint a tudományos-fantasztikus filmekben, a visszaúton minden emléket kitöröltek a memóriából, halvány és mégis intenzív benyomások maradtak, meg látványnak a rendíthetetlen zongorista a görbe hátával, alul apród, felül tar frizurájával, a zongoraszékre terülő frakkszárnyakkal. Kimegy, bejön, játssza a ráadásokat, pergeti a szép futamokat. Össze kellene rakni magunkat, de ki tudja, hogy egyáltalán érdemes-e.