Sötét színek
Éppen az utóbbi indokolta, hogy a zsűri egy különdíjat is kiadott a magyar származású Mira Fornay Kutyám, Killer című szlovák–cseh produkciójáért, amely látlelet a szkinhedlétről, az etnikai konfliktusokról. Többen is ezt az alkotást tartották leginkább díjra esélyesnek. A Hullámtörők díjat azonban az ír Morgan Bushe producerrel kiegészülő zsűri az ausztrál Cate Shortland ausztrál–német–brit koprodukciójának, a Lore-nak ítélte. (A 8000 eurós pénzjutalmat a Magyar Nemzeti Filmalap adta a fesztiválnak.) Véletlen egybeesés, hogy a címszereplő, Saskia Rosendahl éppen Budapesten forgat, így ő vehette át a rendező képviseletében az elismerést.
A nagyszerű beállításokkal, képekkel megkomponált műben Rosendahl ügyesen alakítja a már-már nővé érett német lányt, Lorét (valójában Hannelorét), és ez is hozzájárult a film eddigi nemzetközi sikeréhez. A lány a Hitler-kultusz és a zsidógyűlölő náci eszmék jegyében nevelkedett, és a náci birodalom totális veresége saját világának összeomlását jelenti 1945-ben. Apja, az SS-tiszt és anyja vélhetően a szövetségesek fogságába került, Lore pedig három kisebb testvérével menekülni próbál Hamburg közelében élő nagyanyjukhoz. Útjuk a szövetséges csapatok uralta zónákon keresztül vezet. Hozzájuk csapódik egy fiatal férfi, aki koncentrációs táborból szabadult zsidónak adja ki magát.
A film főmotívuma az a –meglehetősen gyors – folyamat, ahogy Lore utálata, gyűlölete érzelmi közeledéssé, kötődéssé oldódik a zsidó(nak vélt) fiatalember iránt, ahogy rádöbben: embertelen normák, értékek között élt mindaddig. A rendező a film humánus alapkoncepciójának szellemében kissé gyermeteg jóindulattal állít be helyzeteket, hiszen a néző első pillantásra nem hiheti el, hogy ennyire konszolidált lehet egy haláltáborból csupán egy hónapja szabadult rab (pedig a dramaturgia szerint el kellene hinnie), és ezt a filmbeli amerikai járőröknek is kétkedéssel kellene fogadniuk, mint ahogy azt is, hogy Lore és a többiek a volt rab testvérei lennének, és így tovább. De Short land meséje sokak szívét melengeti, és hinni akarnak benne. A film május 2-tól látható a hazai mozikban.
Markáns, komoly rendezői tehetségről árulkodó munkák is voltak a versenyprogramban. Olyan gyöngyszemek, amelyek feltűnnek ugyan ittott fesztiválokon, de valamilyen rejtélyes oknál fogva nem futnak be nagy karriert még az úgynevezett art vonalon sem. Például egészen kitűnő munka Eva Nejman A kupolás ház című mozija, amelyet nemcsak az Andrej Tarkovszkij Solarisának forgatókönyvét is jegyző Friedrich Gorenstein önéletrajzi írása ihletett, hanem az összes Tarkovszkij-klasszikus is. A fekete-fehér képekben elmesélt történet a Szovjetunió mentálisan és társadalmilag polarizált világába kalauzolja a nézőt. Ezt a világot egy kisfiú szemén keresztül látjuk, aki édesanyjával épp a nagyapjához utazik.
A nagyapa hirtelen meghal, az asszony és a fiúcska egyedül marad. A helyzet fölismerését és a kiszolgáltatott lelkiállapotot Nejman gyönyörű képekben mutatja be – a drámát igen egyedi lírai hangulatba helyezve. De ha már Tarkovszkij, akkor nem lehet szó nélkül elmenni Szergej Loznyica Ködben című munkája mellett. Ebben szintén a világháborús Szovjetuniót látjuk, méghozzá a német megszállás alatti nyugati (belorusz) határvidékét, 1942-ben. A partizánok harcolnak a németek ellen, de itt sem akciófilmet kell elképzelni, hanem egy lírai, már-már lila ködös drámát, melyben a cselekményt és a drámaiságot is alárendelte a rendező az atmoszférateremtésnek, így az érzelmeken alapuló hatásmechanizmust száműzte az alkotói ars poetica. Nem véletlen, hogy a produkció Cannes-ban mutatkozhatott be, ott imádják az ilyet.
Mindenesetre ha az a feladat, hogy megnevezzük a szelekció legmarkánsabb művét, akkor az a több szempontból is befutó Feltörő színek lenne. Ez a film friss (ami fontos egy fesztivál számára), idén januárban mutatkozott be a Sundance-en, és a Titanic-premier elegánsan időszerű, pláne egy amerikai film esetében – ami sajnos nem mondható el a program zöméről. Shane Carruth, a Primer rendezőjének második egész estés alkotása roppant érdekes módon magán viseli az amerikai független film szinte összes jellemzőjét. Egyrészt rengeteget merít a zsánereszközökből (főképp a thrillerből és a sci-fiből), de alapvetően karaktervezérelt drámáról van szó.
Ami miatt ez más, mint a többi amerikai film, hogy nem akar semmit sem egyértelműen megmagyarázni, a suspense (feszültség) itt alapvetően a véget nem érő sejtetésből táplálkozik. A hősöket ért atrocitás (kirablás és bizarr befolyásolás) leginkább egy X-aktára hajaz, azaz a tengerentúli szerzői filmesek korunk nagy kérdéseit egyfajta high conceptként értékelik – tehát a nagy összefüggésekre, tervekre és összeesküvésekre nem derül fény. Persze a Feltörő színek megosztó mű, van annyira kényelmetlen, hogy a nézők között kérdésessé váljon a sikere, ám az is kérdés, hogy az elsőre tényleg blöffnek tűnő képsorok és a tudományos szleng, illetve a rendező narcisztikus alakítása mögé be akarunk-e kukucskálni.
Egyébként az idei közönségdíjat is második világháborús témájú film, a hagyományos elbeszélő stílusban készített, megrázó Lidice nyerte el, Petr Nikolajev cseh–szlovák produkciója.
