Költők golyóálló vitrinekben
Dohogni ezen persze fölösleges: a ragyogó intellektusú irodalmárok ismertsége nem vetekedhet a televízióban évtizedek óta látható orvoséval. De nem árt, ha leszögezzük: Czeizel közönsége olyan szellemi élményekről mondott le a szórakoztató ismeretterjesztés kedvéért, amelyekben a debreceniek nem sűrűn részesülnek. Igaz, ha már a szórakozásnál tartunk: ebből a szempontból talán azok a gyerekek jártak a legjobban, akik a Kölcsey-központban a Sebő együttes műsorának tapsolhattak...
Ám József Attila születésnapján mégiscsak az olyan programoknak van igazán értelmük, mint a Balla-Báthori páros találkozása az olvasóikkal. Korpa Tamás, a Debreceni Egyetem doktorandusza elsőként azt kérdezi a magánéletben is egy párt alkotó szerzőktől, hogy mi jut eszükbe először a másikról, s lám csak, mennyire jellemző a válaszuk: természetesen az irodalmi munka. Balla Zsófia azt mondja, Báthoriról elsőre az ugrik be neki, hogy otthon vagy ír éppen, vagy pedig olvas. Míg Báthori azonnal József Attilát említi meg, mondván: párja nélkülözhetetlen segítséget jelentett számára az életmű német fordításában.
– Közösen fedeztünk föl örökre emlékezetes szavakat! – fűzi hozzá olyan lelkesültséggel, mintha messzi földről megtért utazót hallgatnánk egy ismeretlen földrész meghódításáról. Példaként azt a József Attila-i sort említi, hogy „egy szálló porszem el nem hibbant” – amelynek értelmezése nekünk, magyar anyanyelvűeknek is okoz némi gondot, s hát képzeljük el, hogyan adnánk vissza ugyanezt németül... S honnét a két költői pályát meghatározó értékválasztás? Balla Zsófia a világirodalomból Rilkét idézi, a magyarok közül pedig Ottlikot, Nemes Nagyot, Mándyt, míg Báthori Csaba a pesti piaristáknál eltöltött gimnáziumi éveket, ahol Jelenics atya először adott a kezébe Pilinszkyt, s egy mára teljesen elfeledett, de a költő szerint igazi irodalmi nagyságot: Székely Magdát. S hogy mi is volna az „igazi irodalmi nagyság”?
Balla Zsófia erről azt mondja: a „nagy versek” nem feltétlenül teszik „nagy költővé” szerzőjüket, és az igazán „nagy költészet” sem mindig jelent „nagy verseket”. A nagy irodalomhoz talán szükségeltetik valamiféle különleges tisztánlátás, kimagaslóan jó ízlés és szellemi bátorság – s finom humorral teszi hozzá: „olykor olyanok is megkapják az irodalmi Nobelt, akik megérdemlik...”. Igen, az írói és emberi hitelesség tényeit meg kell őrizni – fűzi hozzá Báthori –, akár a hallgatás árán is. Aztán az „idegenben” eltöltött éveikről beszélnek: a költőnő egykori otthonáról, Kolozsvárról, a költő pedig a nyugat-európai emigrációjáról. Bár azt mondják, egyes külhoni tapasztalatokat szívesen elfelednének, a távol töltött évek hasznát nem lehet eléggé hangsúlyozni: multikulturális, idegen nyelvi közegben közelebb kerültek a világirodalomhoz, de furcsamód a magyar kultúrához is.
Nem tudatosan ugyan, de éppen e témára rímel másnap Herczeg Ákos szerkesztő, Krusovszky Dénes költő és Pogrányi Péter kritikus beszélgetése, amelynek címét – Hungarikum-e a líra? – a Debrecenben élő Borbély Szilárd költő, irodalomtörténész egyik nevezetes kötetétől kölcsönözték. Előre elárulják, hogy miképpen Borbély, ők sem fognak e kérdésre válaszolni, hiszen nem is ez a cél, hanem az akadémiai kánon által az „irodalmi panteon” márványtalapzatú, golyóálló „vitrinei” mögé rejtett nemzeti líra mai érvényességéről folytatott vita. Mert ahogy Krusovszky Dénes oly találóan megjegyzi: habár mára régen nem érvényes már az a XIX. századból örökölt társadalmi elvárás, miszerint a lánglelkű poéta feladata a nemzeti sorskérdéseken való heroikus tépelődés volna, ugyanakkor a mai kortárs költők ezernyi szállal kötődnek a magyar poétikai tradícióhoz.
Azaz: nem pózolnak egy idejétmúlt költői szerepben, hanem használják, újraírják, újraértelmezik a hagyományt, az említett elvárás pedig jó esetben hidegen hagyja őket, rossz esetben pedig kiheréli... Szóba kerül persze az újabban fölkapott, napi aktualitással bíró politikai költészet közönségsikerének titka, amellyel kapcsolatban Herczeg Ákos arra figyelmeztet: ezt az irányzatot hiba lenne egy legyintéssel elintézni, merthogy az irodalomtörténészeknek lassan muszáj lesz megalkotniuk a „közérzeti líra” esztétikai bázisát. Az éleslátó Pogrányi Péter megjegyzése: döbbenetes látni, hogy a rendszerváltás óta éppen e politikai költészet kapcsán tapasztalható az első nagy kritikai tematizálási törekvés.
Végül bele kellett hallgatnom Czeizel Endre genetikus Weöres Sándor életéről szóló előadásába, amelynek közhelyszerű summázata ez: az önpusztító költőket életükben jobban meg kellene becsülni, különben holtukban már késő siratni őket. Direkt kíváncsi voltam, hogy „a szegény dilinyós Sanyikáról” elmondott adomákon kacarászó kétszáz ember megfogadja-e Czeizel tanácsát, és megbecsüli-e a nagyszerű Kiss Judit Ágnest annyira, hogy ottmarad a műsorára. De nem. A költőnőt és zenész barátait alig tucatnyian hallgattuk...
