Mi lehet drámaibb téma, mint a családon belüli erőszak? Médea megöli gyermekeit, Othello megfojtja a feleségét, Hamlet ledöfi a mostohaapját, aki egyébként a nagybátyja. Hosszan sorolhatnánk. Ám mi sem természetesebb, mint hogy királyok, vezérek történeteiben a megsértett, a megrendült erkölcsi normák, a kifordult világrend nyilvánul meg családi tragédiákban.

Amit manapság családon belüli erőszaknak mondanak, az mintha valami egészen más lenne: szociális vagy pszichológiai probléma. Világszerte mindennapi gyakorlat, a hagyomány, a szokásos életvitel része, hogy verik a gyereket, a férj veri az asszonyt, és a nemi erőszak sem ritka családon belül. Orlai Tibor irodája nem először vállal az igényes szórakoztatás mellett művészi és/vagy társadalmi szempontból komoly feladatot. Ilyen volt Börcsök Enikő Nemsenkilény című előadása az autizmusról, ilyen volt a Závada Pál regényéből készült Jadviga párnája. És ilyennek ígérkezett a Minden ötödik órában, a figyelmet fontos társadalmi bajra irányító színházi felkiáltásnak.

Abba most nem mennék bele, hogy a színház művészi és közvetlen társadalmi feladatai között milyen bonyolult a kapcsolat, de az aligha vitatható, hogy a színház egyik fontos kötelessége az ilyesféle beleszólás a társadalmi diskurzusba. Más kérdés a módszer és az eredmény. Az Átriumban látható produkció különbözik is meg nem is a megszokott dokumentumjátékoktól. Szabó-Székely Ármin dramaturg szövegkönyve dokumentumok mellett irodalmi alkotásokból is merít, Bozsik Yvette rendezése pedig több síkon igyekszik megmutatni az erőszakot a szinte naturálistól a stilizált, elemelt, táncos ábrázolásig.

Az elborzasztó valószerűséget hol a lényeget kiemelő vagy éppen a szöveget kifordító gunyorosság, hol humoros játékosság váltja, oldja. Ennek különösen akkor van fontos szerepe, amikor nem magáról az erőszakról, annak különféle formáiról van szó, hanem társadalmi fogadtatásáról, visszhangjáról, feldolgozásáról – jogászi értelmezéséről vagy televíziós megjelenítéséről. A játék nem korlátozódik térben és időben, nem konkrét, hanem jellegzetes vagy éppen csak érdekes eseteket próbál bemutatni. Van itt indiai történet éppúgy, mint Pipás Pista híres esete a szegedi tanyavilágból.

Ezek a kitörési-lázadási lehetőségek: az indiai fiatalasszony megszökik a második kényszerházasság elől, Pipás Pista pedig, aki tudvalevően nő volt, és neki is bőven kijutott a bántalmazásokból, mielőtt férfiruhát öltött, sorra akasztja föl a brutális, családjukat rettegésben tartó férjeket. Az, hogy praktikusan ennél nagyobb tanulságra nem jut a vállalkozás, méltányolható. Nem akar úgy tenni, mintha olyasmit tudna, amit senki más. Hogy sokkal mélyebbre sem jut a probléma taglalása során, azért kár.

A társadalmi feladatvállalás komolysága valahol csorbul a művészi megközelítés tarka sokféleségében. Könnyed, szó szerint levegős az előadás látványvilága, melynek felelőse Pető József. Felfújható kétszemélyes ágy, két ugyancsak felfújható fotel, néhány fekete falpanel segítségével a tér pillanatok alatt alakítható szobává, liftté, fogdává. Juristovszky Sosa jelmezei segítenek eligazodni a sokféle szerep között, amelyet egy-egy színész játszik. Rába Roland és Vati Tamás osztozik a macsóvilág ocsmányságainak megjelenítésében,

Rába a színesebb, sokrétűbb, Vati az élesebb, egyenesebb fajtákat képviseli. Mórocz Adrienn agresszíven bájolgó tévériportert és több szenvedő asszonyt ad. Samantha Kettle és Valencia James a tánc mellett a nemzetközi kitekintést is szolgálja. Az előadás szellemi és színészi motorja Fullajtár Andrea, aki különféle áldozatok mellett vidoran erőszakoskodó férfit, de öntudatos tanácsadó nőt is alakít, és természetesen ő a férfi-nő Pipás Pista is. Minden alakjában pontos, erős, főképp miatta érdemes megnézni ezt az egyetemes erőszakshow-t.