Az anyaságra, a női test kinövéseire fókuszáló, a „nő helye a világban és otthon” verseket felváltották a lélek zavaros mélységeiben turkáló, a testet kisajátító, enigmákra hajló versek. Csobánka Zsuzsa, Izsó Zita vagy Deres Kornélia kötetei mellé itt egy újabb csemege, a Turi Tímeáé. Az irodalom virtuális terében néha-néha olyan fogalompárok találkoznak, mint nő(i) és irodalom. Felvetődik a kérdés, párosítható a két főnév vagy sem? Turi verseskötete mind a két feltételezést erősíti, hol a női dolgokról beszél férfiasan, hol olyan dolgokat árul el a férfiakról, amelyekről egy nő gondolkozhat, beszélhet a legtermészetesebben. Ebben a költészetben nincsenek érzelmek (ha vannak, azok az érzelmek másodrendű bábjai, imitátorai, platóni árnyak), hanem mondatok vannak. Hideg, henger alakú, szívós mondatok. A nyálkás, cukros dalt, a rózsaszín szalaggal átkötött, illatos rímet száműzi a versekből. A férfiról vagy nőről, a férfiasságról, nőiességről masszív, semleges nyelven érdemes és szükséges beszélni a sokat ismételt hitelesség érdekében.

Turi tudatosan tartja magát ehhez. A lét hanganyaggyűjtő szalagjára például ilyen erős, határozott sorokat mond rá: „A vágy nem logika. de kombináció. Noha a / vonzalommal számolni nem lehet, azt mégis egy-egy / művelet okolja.” Vagy máshol azt mondja: „Múlt az, ami nem változik / tovább. A tévedés, ha radírozhatatlan.” A kötet hemzseg az egysoros versként is funkcionáló soroktól, amelyeken napokig, hetekig töprenghetünk, annyira sokrétűek.

Ha hibát akarunk, keressünk néhányat a raktárban, nem sok, de azért akad belőle. „A nevünkről épp úgy tehetünk, mint a kinézetünkről.” Miért? Ennek túlzás- és nagyotmondás-szaga van. A nevünkről nem tehetünk. A nevünk tehet értünk, ellenünk, a nevünkkel ajtókat nyithatunk meg vagy a nevünk miatt ajtók maradnak zárva. A kinézetünkről már tehetünk, az rendben van. Néha ott hibádzik a kötet, ahol a kijelentések, a tézisként működő versmondatok szünet nélkül, megállíthatatlanul követik egymást. Ahol nem egy költői kép van, ott annak üresen álló helyére egy tézis-mondat fúrja be magát – jobban kitapogatható a verset létrehozó erő hiánya, és a szöveg nem több egy képlet levezetésénél.

Nagy koncentráltságot igénylőek ezek a versek, mert a hasonló mondatoknál az ember inkább megállna, de nem, menni kell tovább, egy újabb kijelentést kell elfogadni vagy megcáfolni, ráadásul a szövegek nem engednek pihenőt, kemény és szikár tételmondatokkal néz tehát szembe az olvasó. A hagyományos költői eszközök azért fel-felbukkannak a kötetben, a Szép Ernő a Molnár büfében című darab végén például egy hasonlat pislog vissza ránk félénken. „nem kell már várnom, mi vár rám, milyen élet, / ahogy rég látott rokon vár az állomáson.”

De ne legyünk szigorúak, mert összességében ez egy több értelemben is erős kötet. Nagy teherbírású, masszív versei a Vigasz, a Ne, vagy például a Nyelveken szól című. Ezeknél éreztem leginkább a lendületet, a jóleső ritmust, vagy hogy egy mágikus szót használjak: a költészetet. Azt, hogy a szerző akarata érvényesül, Euterpé kegyes hozzá. Turi beszélője – torzítsunk a kötetcímen – az összes nők beszédmódjai közt ugrál. Ahány nő, annyi nyelv. Márpedig itt sok a nő. A kötet ráadásul nem egy konkrét férfiról beszél, túlságosan homályba vesző, körülhatárolhatatlan, bárkivel behelyettesíthető férfi lenne az illető. A könyv konkrétabb és célzatosabb témája sokkal inkább a férfiasság, a férfilét mint jelenség, jeleket leadó idegszál. Variációk nélkül, egyestés, szünet nélküli előadásként, a könyv végén pedig megpendítve a szereplíra lehetőségét a Csúnya lány alakjában.

Turi többször bevonja a játékba a mindent mozgató, összetartó és összekavaró erőt, a nyelvet, mint lehetséges tárgyat. Mivel a nyelv Istenhez hasonlóan nemtelen, nagyot lendít az írásokon, hogy aztán a nő- és a férfiszerep bűvkörén kívül találjuk magunkat. Jó és komoly kötet, megcáfolja és egyben megerősíti a női vagy a nők írta líra kiváltotta, összes helyénvaló és tévedésközeli elképzelést.

Kalligram, 120 oldal, 1900 forint