Nem szeretnénk elviccelni a dolgot, de ha Hendrix esetében negyvenhárom év kellett hozzá, hogy az összes fiók és merevlemez és minden kiürüljön, akkor az időről időre ismeretlenként, újként, sosem hallottként promózott felvételeket kibocsátó hagyatékgondozóknak mondjuk Tupac Shakur és mondjuk Michael Jackson eseté ben is évtizedeik vannak, hogy a rajongókat kápráztassák a szenzációs leletekkel. Nem beszélve most a többi, sajnálatos módon már halott ikonról.

De tényleg nem akarjuk elviccelni a dolgot, inkább örülünk. Mert a People, Hell and Angels egész egyszerűen kitűnő cucc. Nekünk. Most. Az már így, a megjelenés után pár héttel is világos, hogy nem mindenki ért velünk egyet. Olvastunk olyan kritikát, amely szerint ez a lemez legfeljebb arra lesz jó, hogy gyarapítsa kicsit a jogtulajdonosok nyilvánvalóan egyébként sem éppen szegényes vagyonát. Mások arra figyelmeztetnek, hogy Hendrix maga sem akarta, legalábbis nem tervezte, hogy nyilvánosságra kerüljenek a felvételek. És hogy ilyenkor mit tehet az utókor? Tulajdonképpen bármit megtehet, amire a jogkezelő az áldását adja. Láttunk már ilyet – hány és mennyi, valószínűleg nem éppen közlésre szánt írónapló látott napvilágot, de az is előfordult, hogy komplett művek megsemmisítésére kérte a szerző az utána maradottakat.

Kezet a szívre: ki sajnálja közülünk, hogy Max Brod nem teljesítette Franz Kafka végakaratát?

Persze érthető, hogy Jimi Hendrix nem nagyon erőltette az anyag ilyetén formában való megjelenését. A People, Hell and Angelsen akad ugyanis jó néhány kidolgozatlan, félkész ötlet. A korszerű technika segítségével gatyába rázva azonban még ezek is könnyen hallgathatók, és ami talán fontosabb: jólesik ezeket hallgatni. Nemcsak a bluesgyűjtők vagy a megrögzött hendrixisták örülhetnek tehát a lemeznek – bár az kétségtelen, hogy az abszolút neofitáknak nem ezt a kiadványt ajánlanánk a tekintélyes életműből. Szóval, nem minden hangjegyben érezzük az amúgy kétségtelen zsenialitást.

Az éppen egy tucatnyi dalt tartalmazó People, Hell and Angels nyitódalán viszont nagyon is érezzük: a dinamikus, és funkos elemekben sem szűkölködő Earth Blues ideális zene lehet munkába induláshoz, városi közlekedéshez, de tulajdonképpen mindenhez, érdemes tehát ismétlőre állítani a mindenféle lejátszókat, és Hendrixre lépegetni az utcán, egyből jó lesz minden. Ez persze hülyeség – semmi nem lesz jobb, de legalább addig sem halljuk, hogy minden egyre rosszabb. A „középső”, Izabella című szám is a sikerültebbek között van ezen a lemezen, akárcsak az Inside Out, és nagyon szerettük a lemezt lezáró Villanova Junction Blues című villanást is – egy perc negyvenöt másodperc az egész.

A többnyire 1968–1969-ben készült felvételek (a Taharqa és Tundera Aleem szerezte Mojo Manhez még 1970-ben is vettek fel ezt-azt) egyáltalán nem hibátlanok tehát –a lemez mégis fontos. És még szép is: a digipackborító egyszerű, jólesik kézbe venni, 24 oldalas bookletet rejt ráadásul, ami a fotók mellett John McDermottnak a dalokhoz tartozó szösszeneteivel is megkínálja a hallgatót.

Jimi Hendrix – People, Hell and Angels, Sony Music, 2013