Ki a zsidó?
Ki a zsidó? Ezt a kérdést teszi fel a Berlinben, a Zsidó Múzeumban nemrég nyílt különkiállítás, „A teljes igazság – avagy minden, amit a zsidókról tudni akart” címmel.
További huszonkilenc, a zsidóságot kutató kérdést választottak ki a kurátorok a múzeum látogatókönyvéből, zsidó emberek tapasztalataiból: ezekkel szembesülhet a látogató a szeptember elejéig nyitva tartó kiállítás megtekintésekor. Aki válaszokat vár, csalódni fog. Már a bejárat után eloszlik minden remény a kérdések megválaszolására, nagy betűkkel vicc fogad a falon. „Miért van az, hogy a zsidók imádnak a kérdésekre kérdéssel felelni?” – kérdezik a hívők a rabbit. „Miért is ne?” – feleli.
A kiállítás a tavasz első nagy dobása a német főváros kulturális életében, és már most komoly vitákat gerjeszt. Az időzítés jobb nem is lehetne: a Spiegel könyveladási listáit egészen a közelmúltig Timur Vermes Újra itt van című szatirikus regénye uralta, amelyben Hitler új életre kel napjaink Németországában. Cikkek, elemzések sokat foglalkoztak az utóbbi hetekben a németek II. világháborúban betöltött szerepével, és az is új elem, hogy Angela Merkel kancellár egyre bátrabb kritikákat fogalmaz meg Izrael egyes lépéseivel kapcsolatban. Valami történik, talán kezdik perspektívába helyezni a történeteket.
Ezt sugallja a hatalmas és meglepően merész reklámhadjárat, amely a kiállítást kíséri. „A kiválasztott nép” – szól a plakátról, amelyen egy ufó fénycsóvájában egy ember áll. „A zsidók felelősek mindenért!” – kürtöli világgá egy másik. A botrány természetesen nem maradt el, több konzervatív német és zsidó csoport is felemelte hangját a provokáció ellen. Azt is megkérdőjelezték, hogy a kiállítás kurátora mindennap egy élő embert tett egy üvegkalickába, hogy délután kettő és négy között egy igazi zsidó embertől lehessen kérdezni bármit. A látogatók számából ítélve a botránynak meglett a hatása: a múzeum tele van.
Átvágok a kiállítás elején, és az üvegkalickához megyek, ahol az aznapi kiállított egyed egy látogatóval beszélget. Éppen egy svájci úr kérdezgeti a szimpatikus fiatal férfit, Idót. Mélyen elmélyülnek egy témában: a körülmetélésről beszélnek.
– A gyerek miért nem dönthet erről? Hogyan örökölhető a vallás? – érkezik az első kérdés.
– Hogyan örökölhető az, hogy valaki német? Ez ellen miért nem emeli fel senki a szavát?
Egy előítélet máris megerősítve: az első kérdésre kérdéssel válaszol.
Egy másik ember topogva áll ott a fiával, az arcán zavarodott mosoly, látszik, hogy sablonkérdés következik; körülmetélésről itt nem lehet szó.
– Hogyan választották ki önt? – kérdezi. Ido szerint a kurátor senkit sem választott ki, aki jelentkezett, bekerült. Mindenki önmagát és a népét is képviseli, ő történetesen szekuláris ember, és inkább izraelinek, mint zsidónak vallja magát. Megejtő a nyugodt magabiztosság, amelyet a kurátori megközelítés kölcsönöz neki: nem kell törnie magát, hogy más legyen, hogy zsidó válaszokat adjon.
– Hogy érzi magát Németországban? – szól az úr második kérdése, és kedves, zavart mosoly követi.
– Meglepően jól. Nem gondoltam volna, hogy ekkora toleranciát tapasztalok itt.
További emberek is sorban állnak kérdésekért, ám ekkor megérkezik az aznapi médiakontingens, és odaszólnak, hogy most ők következnek. Egy televíziós csapat félénk, piercinges alakot tologat ide-oda; az emberke ideges, látszik, hogy először csinál ilyet. Amíg beállnak a fényekkel, a kameraman Idót instruálja: így üljön, gondolkodó pózban.
A kurátorasszony közben egy holland rádióadónak ad interjút. Elmondja, hogy valójában ki szerették volna zökkenteni az embereket, megvizsgálni az előítéleteket. És kérdéseket generálni. Hogy „valaki, aki kérdésekkel jön ide, lehetőleg még többel menjen innen el”.
A „ki a zsidó?” kérdés alatt nagy táblák lógnak a teremben, amelyeken egy-egy embernek a zsidósággal való kapcsolatát írják le. David Beckham kipában, a hátán egy idézet egy zsidó újságból, a zsidó nagyapával bíró futballsztárról. „David Beckham? Hát hogyne lenne egy a mieink közül? Kedvenc rúgása a szabadrúgás, a felesége a csilivili-bizniszben dolgozik...” – szól a „Beckham-effektus” című cikkből az idézet. „Miért szereti mindenki a zsidókat?” – teszi fel a kérdést egy rózsaszín vitrin, benne a tízparancsolat fémes, szivárványos festékkel poliészter kendőre nyomtatva, Ephraim Kishon (Kishont Ferenc) könyve: „Történeteim története – a részleges igazság”, mellette Sexy skin peeling krém holt-tengeri sóval.
Próbálunk visszamenni, és további beszélgetéseket meghallgatni, de most a holland rádió ül be Ido mellé a kalickába, és kikérdezi őt. – Óriási a sajtóérdeklődés, mindennap több médiától jönnek – mondja Katharina Schmidt-Narischkin sajtókapcsolatokért felelős munkatárs, amikor szóvá teszem azt, hogy a média miatt éppen az emberek nem beszélhetnek a „kiállított zsidóval”.
Odébb egy teremben a bejáratnál kapott zsetonokat lehet bedobni olyan állítások mögé, amelyeket a zsidókra jellemzőnek gondolunk. „Jól bánnak a pénzzel”, „befolyásosak”, „szépek”, „állatbarátok” – szólnak az állítások, és persze az első kettőben van több, de csak alig.
Én is felszabadultan dobom be az első kettőbe a zsetonjaimat. Ekkorra már olyan sokszor hallotta az ember a zsidó szót, olyan sok merész feltételezéssel nézett szembe, hogy egyfajta – meglepően euforikus – könnyedséget érez. Ha a zsidó szót valaki bedobja egy asztaltársaságban, olyan, mintha ketyegő bombát hajítana az asztal közepére: kínos feszengés üti fel a fejét. Ez itt megszűnik, a szó elveszti a rárakódott kérgét. Azért a zsidók is tehetnek minderről – sugallja a kiállítás, de mindezt akkora humorral és bátorsággal, hogy nincs belőle baj.
A kijáratnál kis cetlikre lehet felírni a véleményeket. A nyolcéves Annika felteszi a kérdést: miben különböznek a zsidók? Semmiben – válaszolja meg, és ez az egész kiállítás, a sok előítélet ellenpontja. Az ember itt óhatatlanul elszégyelli magát.
