Erről mondjuk szombat este nem csak a pestiek tehettek: a hatvanéves, belga származású Dani Klein hangja sajnos megkopott az évek során, s így a középtempós dalok is beleolvadtak a bús, időt sirató bluesfolyamba. Latinos név, latinos dallamok, a legsötétebb hangú amerikai énekesnőket is megidéző hang – nem csoda, hogy nehezen hittük el, hogy a ’86-ban alakult banda belga származású lenne. A belgákat valahogy halvérűnek képzeltük, akik messze tartják magukat az olyan piszkos dolgoktól, mint a blues vagy a cigány folklór. A meglepetés ereje ’88 és ’92 között, a zenekar aranykorában három remek lemezt eredményezett (Vaya Con Dios, Night Owls és Time Flies), nem csoda, hogy a búcsúturné anyagát is ezekre alapozták.

Persze a sikerhez kellett a fent már említett kiugró sláger, csakhogy az elhomályosította a többit, a blues és a francia sanzonok világát idéző dalokat, a latinos egyveleget, amelyet olyan megbízhatóan pakoltak Klein mögé a képzett zenészek. Így a Don’t Cry for Louie, a Just A Friend Of Mine, a Johnny vagy a What’s a Woman már kevesebbeknek vált csemegéjévé. A nagy törést előbb Klein és a másik alapító tag, a hangzásért felelős Dirk Schoufs összeveszése, majd utóbbi váratlan halála jelentette a kilencvenes évek elején. Ezután már semmi sem lehetett a régi, ’96 és 2004 között tetszhalott állapotba került a zenekar, ami gyakorlatilag már csak Deni Kleint jelentette.

S bár megjelent még két sorlemez (egy ’95-ben és egy 2004-ben), az igazi sikereket már csak a válogatásalbumok voltak képesek megidézni. A nosztalgia lehetett tehát az est egyetlen felhajtóereje. Némiképp igazságtalanul persze, mert Klein három éve egy francia nyelvű albumot is piacra dobott (Comme On Est Venu címmel), s ebből is hallhattunk ízelítőt, mint ahogy a régebbi, sanzonos dalokból is. Az, hogy Klein füstös kocsmákba illő hangja csak mélyült az évek során, azt már a nyitó, One Silver Dollar is bizonyította. A többi viszont leginkább azt, hogy a felső tartomány viszont javarészt eltűnt, így a dalok már nem tudtak olyan vérbő módon, színesen és izgalmasan megszólalni, ahogy a fülünkben máig élnek. A Heading For a Fall punnyadva szólalt meg, s a Puerto Rico vibráló kocsmahangulata is inkább egy nyugdíjasklub délutáni zsúrjára emlékeztetett. Pedig hát megszólalt a Still a Man, a Don’t Break My Heart és az egykor vérpezsdítő Night Owls is.

Haragudni mégsem lehetett Kleinre, hiszen megkapó őszinteséggel beszélt a hatvanas nők örök harcáról az örök fiatalságot ígérő kozmetikumokkal, és azonnal megnyert mindenkit, amikor szinte elnézést kért, hogy ülve folytatja a koncertet. Sokat segítettek viszont a kiváló zenészek, a bőgőt kezelő Sal La Roccával az élen, a jól összeválogatott vokalisták, akik még rapbetéttel is igyekeztek feldobni a menüt. S épp ez mentette meg az estét, mert menekülhettek volna a látvány irányába is (semmilyen háttérvetítés vagy fényorgia nem zavarta meg a puritán színpadképet), de inkább a szólókkal tűzdelt improvizációkat választották. Más kérdés, hogy ez inkább a dzsesszrajongóknak és nem annyira a latinos ritmusok kedvelőinek jött be.

Kellett is a virtuozitás, mert minden szimpátiánk ellenére gyakran fulladt monoton zümmögéssé a bluesfolyam, amelyből igazából csak a Time Flies csendült ki hitelesen. Az emlékeket sikerült előcsalogatni a hallgatóságból, s adni valami ízelítőt az egykori világraszóló sikerből (több millió példányban eladott lemezek), de ha a latinos dallamokból elvész a tűz, az olyan mintha barack nélkül próbálnánk baracklekvárt főzni. Állagra talán összejön…

S bár elvileg a dzsesszel, blues-zal, sanzonokkal és cigány ritmusokkal (meg is köszönte a roma társadalomnak, hogy olyan sok remek zenészt és inspirációt adott a zenei világnak) szőtt estének igen emlékezetesnek kellett volna lennie. Úgy maradtunk vele, mint a barlanglakók az ideákkal. Csak a falra vetülő árnyak meséltek arról, hogy mi is lenne, lehetne a tökéletes. Ennek ellenére mégsem a csalódás, inkább a szimpátia maradt meg amolyan utóízként a búcsúból, még ha ennek érdekében hazafelé gyorsan be is kellett tenni a lemezjátszóba a ’88-as bemutatkozó albumot. Hogy az idő mégse repüljön olyan gyorsan el.

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT