Tudom, hogy ez nem esztétikai kategória, de hát én nem is vagyok esztéta. Hála istennek. Háy János egy Börzsöny-vidéki faluból szakadt ki, jártam ott nemegyszer, kisebb – persze fölszínes – közleményeket is elkövettem a község kalandos históriája kapcsán. De különben hosszú és szép éveket éltem falun, valamit tudok arról a világról, amelyben a városi mindig jól érzi magát, a falusi viszont ritkán – bár ez sem olyan egyszerű. Nehéz – adott pontos címet egyik novellájának Háy.

Mi nehéz? Minden. Nehéz apával és anyával, nehéz népével a falunak, nehéz az iskolát bevégezni, nehéz Pestre kerülni, „fel!”, középiskolába, a pestiek közé, nehéz a pesti egyetemre beverekednie magát a faluról jöttnek, sőt nem is lehető. Nehéz a vidéki nagyvárosban is, amely se nem kicsi, se nem nagy, nehéz visszamenni bárhová is, és nehéz megkapaszkodni bárhol is, nehéz nőt szerezni, házasodni, családot alapozni, csinálni és aztán túlélni annak szétesését, nehéz a piával, pénztelenséggel, tartásdíjjal, nehéz a régi emberekkel, és nehéz az újakkal is, mindenkivel nehéz, és minden nehéz.

De – és eddig Háy mindenekelőtt erről referált – legnehezebb Pestet bevenni, a vidéki gyereknek Pestet. Ezt a pesti nem érti, vagy ha érti is ésszel, átérezni bajosan képes. Pestről Háy így referál: „Az utcán lenni abban a zajban mennyire nehéz. Mert nem úgy van, mint itthon, hogy elmegy egy traktor, és utána csend, ott a hang mindig van, soha nincsen vége. Ott soha nincs az, hogy csend.” Már-már mulatságos az az ellenes szenv, amely Háy írásaiból a pestiekre vetül.

„Szóval a halál közvetlen kiváltó oka az ital, de az ital közvetlen oka a falu, a faluba költözés közvetlen oka pedig Budapest, ahol nem fogadták be, mert nem akarták, hogy valaki olyan is ott éljen, aki jobb náluk, jobb az összes budapesti festőnél, akik megállapodtak már régen abban, hogy senki nem árulja el, hogy a másik milyen nagyon szar festő, s akkor a másik sem fogja elárulni. Budapesten csak szar festők vannak, a jókat, amilyen például a gyereknek ez a haverja volt, nem engedik maguk közé.” Nehéz. Minden nehéz.

„...beiratkoztam nyelvtanfolyamra, mert mondták, hogy anélkül nem lehet tudományosan előbbre lépni... De hiába mentem oda, hiába próbáltam, aki otthonról nem hozza ezt, hogy nyelv, az nem tud megtanulni. Nekem épp elég volt megérteni, mi zajlik a fővárosban, nekem az volt az új nyelv, s egy újabb, hogy angol már nem tudott bejönni oda...” És a pestiek nem csupán nem engedték be Budapestre, de elvették a falut is.

„Egy kis városi autó áráért kap egy teljesen felszerelt házat kerttel, és kijöhet oda hétvégeken, és ott lehet a feleségével a városi ember, a friss levegőn, s elmondhatja a városban, hogy az én falum, és akkor megnevezi azt a falut, ami eredendően a gyereké, sőt még falunapokat is akar szervezni, mert neki fontos, hogy fennmaradjon a közösség, akitől először a házat vette el bagóért, aztán az utolsó tulajdonát, a faluját is.”

Olvasom Háyt, élvezettel, és rájövök, hogy miért volt neki szüksége ifjúkorában az irodalmi élet forgatagára, a felolvasásokra, röpke életű folyóirat gründolásokra. Ő ezek segedelmével emancipálódott, asszimilálódott, ez volt az ugródeszka, kapaszkodó, fogódzó. A városhódító vidéki kicsit olyan, mint az emigráns: nem érzi jól magát új helyén, de haza se mehet többé. „Nem volt olyan, hogy ha valami baj van, akkor legfeljebb Angyalföldön, de van egy kis lakás, ahol az anyám, vagy egy gyermektelen távoli rokon. Nem volt olyan. Nekem csak az volt, hogy vissza oda, ahová soha többet nem akartam, és ez a rém lebegett előttem, hogy ülök a vonaton, és a vonat visz vissza, vissza oda, ahonnét eljöttem... áll a feleségem a Nyugati jegypénztáránál és éppen megvásárolja nekem a jegyet.”

A gyerek című regénye a falujába visszatért gyerek sorsát modellezi. Történhetett volna így is. A főszálból elágazások indáznak, pár flekkekbe zárt sorsok, föl skiccelt emberéletek. Az elágazások egy része előreszalad, előrefut a fő történet jelen idejéből, a másik szál a valóvá írt hipotézisből is egy másik hipotézisbe kanyarog. Mindegy. Mindegyik sors egyként elfuserált. Az olvasó egy kicsit bele is fárad a harmincharmadik ótvarbüdös, felpuffadt, talicskán taxizó, holtra piált, rákra ítélt, roncsolt házasságban élő falubélit olvasva.

De hát az írónak el kellett engednie az ő faluját. Mi, pestiek itthon voltunk mindig is. Neki be kellett ide jutnia, törnie. Nagyon nehéz ez: megúszni kisebbrendűségi érzetek, harag, féltékenység nélkül, a városi népek megvetése nélkül, és bizony: antiszemitizmus nélkül. Nehéz. Ezt írta meg Háy becsülettel. És azzal, hogy megírta, és hogy így írta meg, szépen, mívesen, úrrá lett a nehézen.