Mint a szerző szellemesen hangsúlyozza: e viszony tárgyalása a racionalizmus tapogatózó lelki ismeretének s bizonyos szellemi szenvedésnek jele volt, s a válasz keresése nem a „gyógyítást” célozta, hanem azt, hogy a sokrétű kérdéskört áttételessé, érthetővé és végső soron szükségtelenné tegye.

Julia Kristeva a könyvben kilenc nekirugaszkodásban taglalja a témát. Már a címek is izgalmat ébresztenek, csak néhányat idézek: Beszéd és szubjektum a pszichoanalízisben, Felszámolhatatlan illúzió, Hit és hitelesség, A szexualizálódás, Nihilizmushoz vezet-e a pszichoanalízis? Láthatjuk, sejthetjük: a szerző nem ad kimerítő, végleges és összefüggő válaszokat egyik kérdésre sem. Előnyben részesíti a kérdéseket, és a puhatolózás mentén fel-feltoluló kiigazításokat, ajánlatokat, feltevéseket, felvetéseket, pontosításokat.

A könyvecske a lélektani szemlélet nyomdokain igyekszik előre hatolni a hívő egzisztencia hajszálérrendszerében, és igazolja azt a tényt, hogy ma a pszichodívány (vagy hasonlók) az egyetlen olyan hely, ahol jogunk van sérüléseinkről beszélni, egyfajta új „szerelmi történet” megalapozásának igényével.

Kristeva egyik meghökkentő észrevétele, hogy a panaszlélektan valójában olyan szerelmi diszkurzus, amely egy elérhetetlen Másik felé irányul, és sajátos beszéd formáját ölti. A páciens, miközben szublimálja terheit, újabb illúziókba úszik át anélkül, hogy észrevenné. Kristeva azt szeretné, ha az analitikus – miközben felszabadítja a mások képzeletét – új illúziók keletkezését tenné lehetővé egy bizonyos imaginárius modell keretében.

A hittartalmak elemzése is ezt a célt szolgálja: Kristeva meghökkentő elmélyedéssel elemzi a hiszekegynek a konstantinápolyi zsinat által 381-ben elfogadott változatát, s bemutatja, hogy a vallásos szövegek és történetek nemcsak narcisztikus sérüléseink meggyógyítására irányulnak, hanem egy olyan Másikhoz való odafordulást is gerjesztenek, amely tudásvággyá, azonosulási képtelenséggé, elfojtássá s végül a hitről való lemondássá is erősödhet. Ezt az állapotot az indoeurópai tudat az elszakítottság tapasztalatában éli át, és ezért erősen emblematikus értelemben emlegeti egyre indulatosabban a „kereszt botrányát”, a hit paradox természetének legmegrendítőbb biblikus nyomát, Jézus utolsó szavait: „Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?”

Kristeva szerint Jézus kereszthalálának mítosza a lélek archaikus rétegeit jeleníti meg, formát ad annak a gyásznak, narcisztikus sérülésnek vagy öngyűlöletnek, amely még a nyelvhez való hozzáférésünk módjait is meghatározza. Az Apa elvesztése (hiszen a kereszt eseménye az Apa „árulása”) és keresése rokon lelki tényállás.

Ahogy a csecsemőt is – ezt már rég megfigyelték – szomorúság fogja el a beszéd megjelenése előtt, hiszen az Apa megleléséhez le kell mondania az anyai paradicsomról, úgy Jézus is mély gyászt ölt, „depresszióba” esik, amikor a Másik, az Apa elvesztésének tudatára ébred. Nem járunk messze itt azoktól az évezredes tételektől, amelyek Jézussal kapcsolatban öngyilkosságról, a megsemmisülés rettenetén belül megvalósuló örömről, az elveszített Lénnyel való újraegyesülésről beszélnek (John Donne, Borges).

Julia Kristeva könyve mindenkit érdekelhet, aki a hit és analízis kapcsolatának elemzéseiben a tudás gyarapodását látja.

Napkút, 96 oldal, 1290 forint Ford.: Tóth Réka és Kun János Róbert