A művészet és a halál
Néhány évvel ezelőtt a bécsi Kunsthallében Művészet és halál Latin-Amerikában címmel rendeztek kiállítást, mely kortárs művészek halállal kapcsolatos alkotásait mutatta be. A beszámolók szerint a legdöbbenetesebb mű szerzője a mexikói Teresa Margolles volt, aki kicsi gépezet segítségével a holttestek lemosásához használt vizet alakította gyönyörű, színes szappanbuborékokká, s miközben a káprázatos gömbök a közönség között lebegtek, a háttérben egy boncterem hátborzongató zajai fokozták a látogatók zavarát.
A művészettörténetben egyébiránt nem sok olyan alkotót találunk, aki így vagy úgy ne foglalkozott volna az elmúlással. És ha megfordítjuk a kérdést: szertartásainkkal, ahhoz használt szimbólumainkkal, temetőben elhelyezett síremlékeinkkel mi magunk is a művészet köreibe utaljuk a halált.
A népművészet mindig jelen volt a temetőkben, később – zavarunkat, gátlásainkat magunk mögött hagyva – az irodalmat, a színházat, a képzőművészetet és a muzsikát is becsaltuk oda. Erről szólva előszeretettel szoktunk példálózni a közparkként is használt, időnként kulturális programoknak is teret adó párizsi Pere-Lachaise temetővel vagy a washingtoni Arlington temetővel, ahol az ott nyugvó hadfiakra emlékezve olykor katonazenekarok masíroznak, valamint a Buenos Airesben található La Recoletával, amit ráadásul szabadtéri szobrászati múzeumként is szoktak értelmezni.
De ma már bátran emlegethetjük a fentiekkel együtt a Fiumei úti temetőt is. És nem csak azért, mert Budapest legrégibb összefüggő sírkertjében egyben Európa legnagyobb szabadtéri szoborparkjában az ott nyugvó hírességek, Vörösmarty, Jókai, Erkel Ferenc, Lotz Károly, Blaha Lujza, Kossuth, Deák Ferenc és mások furcsa jelenléte szinte felkínálja a lehetőséget, hogy a temetőben rendhagyó irodalmi, művészettörténeti vagy történelemórákat tartsanak iskolásoknak, érdeklődő csoportoknak. Hanem azért is, mert bő évtizede művészek sokasága rendezhet kiállítást, tarthat előadást, koncertet a Fiumei úti sírkertben.
1991-ben a Budapest Temetkezési Intézet akkori vezetője, Ladányi Jenő, Xantus Zoltán néprajzkutatóval elhatározta: összegyűjti a temetési szertartásokhoz kapcsolódó kultúrtörténeti és népművészeti emlékeket, relikviákat, és ezek bemutatására múzeumot létesít. A Fiumei úti sírkert Kegyeleti Múzeumában gyászruhák, díszes szertartási hintók, jeles magyar színészek (Somlay Artúr, Csortos Gyula és mások) halotti maszkja, muzeális koporsók, szarkofágok, színpompás temetési menetekről készült fotográfiák, a gyászszertartásokhoz kapcsolódó díszes kellékek láthatók. De ezek mellett a Kegyeleti Múzeum egyik termében időszaki kiállítások is helyet kaptak, megmutatva, miképpen gondolkoznak a művészek az elmúlásról.
Eleinte főképp fotográfiák, különféle népek temetkezési szertartásait bemutató vagy művészi gyökerű fényképek kerültek a látogatók elé. Néhány év múlva megjelentek a fajsúlyos képzőművészeti alkotások is. Antal Péter műgyűjtő kollekciójából például egy Ország Lili-, aztán egy Bálint Endre-, majd egy Vajda Lajos-kiállítást szerveztek. Akadtak később meghökkentő kortárs művészeti tárlatok is: Baglyas Erika sírköveket idéző, áttetsző szappanszobrait, Swierkiewicz Róbert Kaddish című, zsidó imatárgyakból, öltözékekből, kellékekből összeállított nagyméretű installációját, Kicsiny Balázs mélytengeri búvárokat idéző, világító fejű, erős hatású alakjait, vagy ugyancsak Swierkiewicz A Hulladémon 25 meséje című szanszkrit mesegyűjteményhez készített gyönyörű illusztrációit tekinthették meg az érdeklődők. Ezekben a napokban egy Párizsban kiadott album lapjai láthatók, amelyeken neves művészek gondolkodnak a halálról. A kollázsokat, szitanyomatokat, grafikákat meghökkentő és elgondolkodtató szövegtöredékek egészítik ki: írók, szociológusok esszéi, kriminalisztikai kézikönyv részlete, hasonlók.
Dankó Dalma, a Kegyeleti Múzeum vezetője, a fent említett kiállítások szervezője szerint a temető nagyon különleges hely a művészet szempontjából, mondhatjuk úgy is: egyfajta hozzáadott érték a művészeti megnyilvánulásokhoz. A sírkertben ugyanis minden fényfolt, szín, forma mögöttes gondolati tartalmat, tágasabb értelmet kap. Tegyük hozzá: a művészek nem csak bánatos-elgondolkodó műveket készítenek az elmúlással kapcsolatban, olykor kigúnyolják a halált. Dankó Dalma is úgy véli, bátran lehet incselkedni, mókázni vele, ez általánosságban nem kegyeletsértő. Gondoljunk csak a vicces sírfeliratokra, melyekkel számos magyar temetkezési helyen találkozhatunk, de a Románia területén lévő, és immár UNESCO-védettséget élvező „szaploncai vidám temetőben” több mint nyolcszáz síron látható ilyen.
Még Boris Vian is azt mondta egykor: „Élni annyit jelent, mint nevetni a halálon, és belehalni a röhögésbe”. A múzeumvezető szerint a halállal kapcsolatos – akár legszélsőségesebb – gondolatokat is bátran papírra lehet vetni, le lehet festeni, szabad megrajzolni, szoborba formázni, hiszen többnyire életünk jelentős részét teszi ki az elmúlás titkának kutatása. Az a törekvés, hogy kialakítsunk valamilyen elfogadható viszonyt a halállal szemben. Alkudozunk vele, igyekszünk kikerülni, végül persze megpróbáljuk megérteni, majd elfogadni, és ebben a művészi gondolatok nagyon sokat segíthetnek. A Fiumei úti temetőben előbb tehát a képzőművészek kaptak teret, később a művészet egyéb képviselői is. Előadásaik talán segítettek abban, hogy békésebben, emelkedettebben, nyugodtabban és elfogadóbban gondoljunk az elmúlásra, egyáltalán: igyekezzünk tisztázni a viszonyunkat vele. Elsőként Varnus Xavér orgonaművész tartott koncertet a Fiumei úti sírkertben.
– Gyakran ellátogatok a Fiumei úti temetőbe, és 2000-ben, egy séta alkalmával jutott eszembe, hogy ez a helyszín alkalmas lenne arra a koncertre, amellyel Johann Sebastian Bach halálának 255. évfordulójáról szerettem volna megemlékezni. Egyrészt az ott nyugvó művészek közelsége, másrészt a hely fantasztikus akusztikája és befogadóképessége miatt. De tény: akkoriban egy ilyen ötlettel előrukkolni kétségtelenül tabudöntögetésnek számított. Miközben a sírkert vezetői támogatták az elképzelést, még a legliberálisabb gondolkodású barátaim is azt kérdezték, jól meggondoltam-e, nem érzem-e kegyeletsértőnek mindezt. Ilyenkor mindig visszakérdeztem: kegyeletsértő-e egy nagy székesegyházban hangversenyt adni, ahol az egy négyzetméterre eső holtak száma sokkal nagyobb, mint a Fiumei úti sírkertben?
Egy évvel később aztán olvastam Polcz Alaine egyik halálról szóló tanulmányát, és akkor értettem meg, hogy tulajdonképpen az én koncertemmel kapcsolatos óvatoskodás nem volt más, mint az, hogy az emberek a halál tényével szemben érzett elutasításukat, bizonytalanságukat, félelmüket, szent borzongásukat tolták rá. Nálunk az emberek a halál kérdését eltartják maguktól, nem akarnak vele foglalkozni, hozzátartozóik életének utolsó fázisát szeretik úgynevezett szakszemélyzetre bízni, ők maguk pedig elbújnak előle. Bach halálának 255. évfordulójára emlékező koncertem ezért tűnt illetlenségnek, sőt: egyes politikusok szemében egyenesen blaszfémiának, miközben azért csak eljött meghallgatni hatezer ember. A második előadás idején, öt évvel később már semmiféle ellenállást nem lehetett érezni, és ez így természetes. A világ nagy, híres temetői gyakran adnak teret kulturális eseményeknek.
Talán Varnus Xavér orgonahangversenye is csillapította némileg az elmúlás gondolatával szemben érzett óvatoskodásunkat, bizonytalanságunkat, mindenesetre a Fiumei úti sírkert vezetői 2005-ben megszervezték a Csend Napját (később a neve Harangok Napjára változott), amelyet aztán – egészen a tavalyi esztendőig – minden évben megtartottak. A vendégek, szakavatott idegenvezető segítségével, az ott nyugvó művészek sírját felkeresve kulturális körsétán vehettek részt, ezenkívül egyik évben szabadtéri festménykiállítást nézhettek meg, később fotó- vagy videofilmes, majd kisplasztikai pályázatok legjobb darabjait. De, hogy még a legkülönlegesebb gondolatoknak is helyük volt ezeken a kora nyári rendezvényeken, arra példa, hogy egyik alkalommal a nemcsak nagyszerű zeneszerzőként, de mestererejű sakkozóként is számon tartott Erkel Ferencre nem csupán muzsikával emlékeztek, de a temetőben rendezett sakkversennyel is.
Még ennél is merészebb programokkal kapcsolódott be a Fiumei úti sírkert később a Múzeumok Éjszakájának, illetve a Múzeumok Őszi Fesztiváljának programsorozatába. Kortárs táncelőadással, Cakó Ferenc homokanimációs produkciójával, hasonlókkal. Igazán rangos előadók léptek fel ezeken a rendezvényeken, mások mellett a Kaláka együttes, Levente Péter, Gáti Oszkár, Hirtling István, az akkor harangjátékon játszó zongoraművész, Kárászy Szilvia, de zongorakoncertet adott Bogányi Gergely és Fassang László, valamint hallhatták a látogatók St. Martint, Illényi Katicát és Horgas Esztert is.
– Míg az építészek, a képző- vagy iparművészek maradandó alkotásokat hoznak létre, a színpadi előadók művészete csak az előadás pillanataiban érvényes – véli Horgas Eszter. – A koncert a maga tökéletességében vagy tökéletlenségében a közönség előtt születik meg, és ott is múlik el. Mert lehet ugyan rögzíteni állapotokat, pillanatokat, de az előadás alatt tetten érhető pici rezdüléseket, felkavaró érzéseket, az ott jelen lévő személyességet, esetlegességet még a legjobb hangrögzítő eszközökkel sem lehet megörökíteni, és különféle felvételeken az utókor számára megőrizni. Így tehát, ha tetszik: egy zenész valójában a jelenidejűség művésze, aki naponta találkozik az elmúlással. Ezért a Fiumei úti sírkertben tartott koncertemen is túlzásnak és közhelyesnek éreztem volna elővenni halálról szóló, híres darabokat. Úgy gondoltam, a koncert ténye önmagában megjeleníti a zenész elmúláshoz való furcsa viszonyát, ezért Gershwint, Astor Piazzolát és hasonlókat játszottam.
A Harangok Napja tavaly több mint 10 millió forintba került, melyet teljes egészében a Budapesti Temetkezési Intézet fizetett ki, ahhoz támogatást nem kapott. Azt mondják, az idei szűkös marketingkeret sajnos nem teszi lehetővé a 2013-as Harangok Napja megrendezését, így tehát a Fiumei úti sírkertben idén nem lesznek koncertek, színházi vagy táncelőadások. Művészettel már csak a Kegyeleti Múzeumban találkozhatnak a látogatók. Pedig a temető környezetében rendezett, hét éve szárba szökkent kezdeményezés bőven több volt, mint érdekesség.
– Soha ennyien nem rettegtek a haláltól, és soha ennyien nem vágyták azt, mint manapság – állítja dr. Berentés Éva pszichológus. – Az emberek tele vannak bizonytalansággal, nemcsak az élettel, a halállal kapcsolatban is. A társadalom szinte semmit nem segít abban, hogy az emberek kialakítsanak valamilyen aktuális viszonyt a végső távozással. Ezért nagyon fontos volt, hogy az elmúlás környezetében, annak díszletei között művészek osztották meg erről megfogalmazott gondolataikat, és felhívták a figyelmet arra, hogy azzal kapcsolatban mi is kérdéseket tegyünk föl magunknak, felhívták a figyelmet arra, hogy nekünk is ki kell alakítanunk személyes viszonyunkat az elmúlással. Az élet egyik legfontosabb kérdésével.
