Szuperhősök a trapézon

A nem kifejezetten újcirkusz-rajongóknak a műfaj hallatán legfeljebb a Cirque du Soleil megaprodukciói ugranak be. De aki látta már mondjuk a svéd Circus Cirkör valamelyik előadását a Trafóban, az tudja, miért érdemes kortárs cirkuszt nézni. Nemcsak azért, mert nincsenek benne idomított állatok, hanem mert a produkció jóval színházszerűbb, a zene meg csaknem ugyanolyan rangú eleme a számoknak, mint maga a trükk.

(Errefelé trükknek nevezik az akrobatikus varázslatokat.) Bár 1952 óta képezik Magyarországon az artistákat, az új cirkusz műfaja még felfedezetlen terület idehaza. Akadt pár próbálkozás, de egy-egy előadás után elhalt a kezdeményezés.

A koreográfus-rendező Vági Bence most társulatban gondolkodik. Vágya, hogy repertoárral rendelkező csapatot hozzon létre profi artistákból. Az első lépést a tavalyi Szigetre készülve meg is tette, előadását azóta is emlegetik, akik látták. Társulata most Recirquel néven állt össze, gyakorlatilag ugyanazokból a fiatalokból, akik már a Szigeten is szerepeltek. De míg tavaly nyáron mindössze három és fél hétet gyakorolhattak, a Budapesti Tavaszi Fesztiválra időzített, művészetek palotájabeli előadásukra elég idejük maradt, és attól sem kellett félniük, hogy az intimitást tönkrevágja a szomszédból áradó hangerő. Vági hozta magával az extravagáns jelmezeket készítő Kasza Emese divattervezőt, a fel-le mozgó és akrobatikára is alkalmas díszletek tervezésére pedig felkérte Csanádi Juditot. Kimondottan nekik írt zenét a kiváló Sárik Péter, aki több számot élőben játszik, különösen azokat, amelyeket – Zöldi Gergely dalszövegeivel – Balogh Anna énekel a trükkök között, fekete szűk ruhában, égő vörös hajjal.

Elképesztően fiatalok a Recirquel szereplői, miközben alakjuk, tudásuk és merszük kábé egy szuperhősé. A legidősebb is a húszas évei elején jár, többségük nemrég vagy épp az idén végzi a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskolát. Tíz évük volt rá, hogy megtanulják a szakma fortélyait, de cirkuszmestereik a próbákon és a MüPában is velük vannak, a rendező folyamatosan konzultál velük.

Vági Bence egyébként Paul McCartney iskolájában, a Liverpool Institute for Performing Arts koreográfus-rendezői szakán szerzett diplomát. Nincs akrobata végzettsége, de egyrészt gyerekkora óta rajong a cirkuszért, másrészt tanulmányai alatt erőteljesen beleásta magát ebbe a világba, no meg a kabaréba és a revübe. Előadásaihoz azóta is ezekből a műfajokból merít ihletet – meséli.

Ez a böngésző nem támogatja a flash videókat

Vági úgy gondolja, az új cirkusz nem létezhet a klasszikus műfaj megismerése és megértése nélkül. Ha ezt nem venné figyelembe, a gyerekek – ahogy hívja őket – megmakacsolnák magukat. És hogy milyen kemény is ez a szakma, azt balett-tanulmányai alatt ő is alaposan megtapasztalta: ha nem tiszteled az alaptechnikát, nincs továbblépés. És bár nem a trapézon, hanem a balettrúd mellett, de ő is átélte azt a fizikális szenvedést, amelyet az artistaképzősök. Akiknek temérdek vizsgaelőadását végignézte, és már akkor elkezdte figyelni, ki hogyan működik, mihez van tehetsége, kerékhez-e vagy trapézhoz, kötélhez-e vagy rúdhoz, egyensúlyozni tud-e inkább, vagy ugrani. Nagy szerencséjük volt abban is, hogy korábbi orosz mestere, Szergej Osztrenko, aki mozgásszínházban tanít Sztanyiszlavszkij-technikát táncosoknak, épp ráért workshopot tartani nekik. Ezzel a fellépők is elkezdték megérteni, hogy a számuk a puszta gyakorlaton túl miként tölthető fel érzésekkel.

Hogy ez mennyire életveszélyes műfaj, azt nem csak az artisták tudják. Erős példa volt a Cirque Éloize pár hónappal ezelőtti budapesti fellépése – meséli Vági, aki egyben a MüPa kortárscirkusz-programjának szerkesztője is. Egy egyszerű trükkből összeesett ugyanis az egyik artista, és egy pillanatig azt hitték, meghalt a színpadon. Ez az izgalom, a halálfélelem extra misztikummal ruházza fel amúgy is a cirkuszt, és bármennyire benne van a pakliban a hiba lehetősége, erre nem lehet igazán felkészülni – legfeljebb az esélyt lehet minimálisra redukálni.

Nem mondhatók finomkodónak az artisták, még a rendezővel sem bánnak kesztyűs kézzel – meséli a rendező, aki a próbán épp a könyökét fájlalja. A fiatalok gátlástalanul felküldik őt a trapézra, nézze már meg, mi az, amit tőlük kér. Persze felmegy, de majd belehal. Lentről nem tűnik olyan magasnak az a tizenegy méter. Aztán felér, és köszöni, már jönne is le. De nem finnyáskodik, kipróbál mindent, a nézőtér felé lengő kötéltől az átfordulós kerékig. Még akkor is, ha végül lezuhan a lengődrótról, és majd eltöri a könyökét.

Csak hogy tudja, miről beszélgetnek.

 

Lentről nem tűnik olyan soknak a tizenegy méter FOTÓ: MÓRICZ SIMON
Lentről nem tűnik olyan soknak a tizenegy méter FOTÓ: MÓRICZ SIMON
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.