Megérdemelten, hiszen a duó második nagylemeze fikarcnyival sem rosszabb, mint a bemutatkozó, és igen nagyot szóló album.

Theo Hutchcraft és Adam Anderson egy manchesteri night-clubban talált egymásra, ahol kiderült: már-már megható módon egyezik a zenei ízlésük. Ám a duó eleinte csak az internet révén létezett. Anderson drótpostán átküldte a zenei alapokat, Hutchcraft pedig ráénekelt és küldte vissza kész dalt. Az igazán nagy dobásra 2009-ig várni kellett, mikor is a Wonderful Life című dalukhoz videó is készült. Ezzel a slágerrel aztán befészkelték magukat a toplistákra. Rá egy évre pedig már meg is jelent a debütalbumuk Happiness címmel. A tavalyi, ünnepi 20. Szigeten már a Nagyszínpadon mutatták be, hogy zenéjük mellett leginkább az öltözékükre fordítanak még nagy gondot. Dallamaikkal és szövegeikkel idén a VOLT-on találkozhat a közönség.

Az első lemez elég magasra tette a mércét, az első kislemez, a Miracle pedig hozta a már megszokott színvonalat. A dalnak egyébként már magyar vonatkozása is van: Ákos remek, a nyolcvanas éveket idéző mixet készített hozzá a zenekar felkérésére.

A 12 dalból álló Exile ugyanakkor kissé kísérletezőbb hangulatú, mint a korábbi munka volt. Miközben az album erősebb, második felében ott vannak az eddig is bevált hozzávalók: himnikus, erőteljes refrének, dallamos témák, amelyek azért a kortárs elektronika mezőnyéből is merítenek ötleteket. És igen, arra is törekedtek a fiúk, hogy az általános cukiságból is visszavegyenek: a The Roadban szinte össze is csap a lágyabb felvezetés a keményebb, dubstepes ízt hozó refrénnel, a Jó a Rosszal. Ugyanakkor jól hallhatóan arra törekedtek, hogy szélesítsék a skálát: a hollófekete balladától (The Crow) a távolról a Personal Jesust idéző Cupidig, az immár bevált dallamos búslakodásig (Blind) szinte minden megszólaljon. Főként persze a rádióbarát dalok: az Only You, a személyes kedvencként szolgáló Somebody To Die For, és a kórussal is megtámogatott Help. És megmaradtak a bevált témák: szakítás és egymásra találás, száműzetés és „egy nap az élet” jellegű boldogság.

Jó pillanataikban Depeche Mode ízeket kevergető, lágy és rockosabb alapú szintipopot is felmutató, jól kiszámított ritmusváltásokkal, komorabb színekkel előrukkoló anyag ez, jó távol a Modern Talking-féle szupergiccstől. Erőteljes, dinamikus, az érzelmek megannyi húrját pengető album az Exile, amely még felnőtteknek sem ciki, nemhogy a pattanásos kamaszoknak. A nyolcvanas években felnőtt generáció mindezt inkább nosztalgiaként, mintsem revelációként éli meg, de ez nem is baj. Sőt! Ad egy kis otthonosságot ebben a mai zűrzavaros, átláthatatlan világban.

Hurts: Exile
Forgalmazza a Sony Music