Először csak a könyveid – remekműved, A látogató és az évek múlásával mind tanulságosabb Antipolitika – Közép-európai meditációk című pompás esszéköteted – lapjain találkoztam veled. Később személyesen is megismerkedtünk, és ritkán tapasztalható élmény volt, hogy a könyvei alapján megszeretett író valóságos személye nem okozott csalódást. Hányszor és hányszor van az úgy, hogy elbűvöl valaki az írásaival, de hús-vér valójában aztán annyira kiábrándítónak bizonyul, hogy szinte nem is értjük, hogyan írhatta az illető azt, amit írt! Veled, a te személyeddel azonban ugyanolyan tanulságos volt közvetlenül megismerkedni, mint az írásaiddal, az irodalmi műveiddel találkozni. Talán azért, mert az igazságokat – melyek közös igazságai a mi pályánknak, de a történelem bugyraiban nálad páratlanul fontos tanulságra jutottak – te nem pusztán megírod, hanem meg is valósítod, hiszen egész létezéseddel te magad is ilyen igazság, küzdelmes szabadságvágy, emberség melletti kiállás vagy. Természetesen A látogatóra gondolok, vagy egy másik nagy regényedre, A cinkosra, amelyben a dolgok fonákját, a tébolydai padon üldögélő embert is megmutatod.

És gondolok még az Elutazás és hazatérés című nagyszerű könyvedre is, erre az életben maradásról s a te családodat is sújtó népirtás nyomorító, halálos borzalmairól szóló, szikáran gyötrelmes elbeszélésre. Úgy csináltad végig „a rettenetes huszadik századot”, hogy soha, egy pillanatra sem hagyott el az emberbe, a hétköznapokba vetett konok és gunyoros, átszellemült és érzéki hited, hiába cáfolt és cáfol rá a történelem alkalmasint oly gyakran még ma is kegyetlenül mindarra, amiben mi szilárdan hiszünk, amit részben éppen te szerettettél meg velünk, velem. Te tudod, milyen volt hinni a szocializmusban, és milyen volt – enyhén szólva – kiábrándulni a reálisan létezőből, mégsem jutott eszedbe, hogy mint annyi más kiábránduló, megtagadd az ilyen hitnek tápot adó igényt, azt a meg győződést is, hogy a világot nemcsak működtetni, hanem jobbítani, változtatni, menteni is kell. „Antipolitikai” eszmefuttatásaidnak a Közép-európai meditációk alcímet adtad, s egyik legnagyszerűbb, legmélyebb leírását adod bennük a mi meghatározhatatlan és megfoghatatlan Közép-Európánknak. Ez a könyved – például ez, mert hiszen annyi más műved volt még nagy hatással rám, hogy a többit is ide kéne idéznem – politikai alapmű; rávilágít ugyanis, hogy a totalitarista veszély a tényleges zsarnokságok megszűnte után is tovább lappang, hogy totális politika gyűri maga alá, hatja át, szállja meg az életet, mint valami hadsereg.

A reálisan létező szocializmus fojtogatta Közép-Európában te a humanizmus, a találó, bár ma már fellengzősnek ható kifejezéssel emberi arcúnak mondott szocializmus nevében tanúsított ellenállás egyik jelképévé lettél. Az európai humanizmus, az „egyetemesen emberi” európai értékek ott, az elnyomott keleti országokban, a létező szocializmus gyakran épp szocialista ellenzékének, ezeknek a még klasszikusan régi vágású s a mi akkori és azóta is mind arctalanabb, nyúlós masszánktól oly igen különböző, igazi egyéniségeket felvonultató embereknek a körében őrződtek meg a leghitelesebben. Köszönjük, hogy példát vehettünk és vehetünk rólad, hogy megvívtad – s főleg hogy olyan méltósággal, olyan nyugodtan, mondhatni, derűsen vívtad meg – azt a küzdelmet.

Nyomasztó falaink leomlottak, de nem az a világ köszöntött ránk, amelyben reménykedtünk, és amelyet minden írásod, az egész életed olyan kivételes nagyszerűséggel jelenített meg. Emelkednek az újabbak, az etnikai, faji, társadalmi megkülönböztetés, az önzés, a regresszió falai, ezt pedig mi nem nézhetjük lábhoz tett fegyverrel, és hiába reméltük, nem mehetünk szabadságra a nagy csataterekről, holott nem csatázni és győzni akarunk mi, csak azt, hogy elüldögélhessünk esténként a kedvenc kocsmáinkban, ahol veled s a többi jó baráttal annyiszor összejöttünk már, kedves Gyuri.

A könyveidben gerillaharcot vív az egyén mindenfajta elszemélytelenítő totalitarizmus ellen. Valami vérmesen és semmiképp sem búskomoran, bár melankolikusan emberi hatja át a könyveidet; vérbő, pikareszk vonás, ami élvezetessé is teszi a harcot. Vidulni most nincs miért sem nálunk, sem nálatok, sem más helyein a világnak, jól jön hát a te katasztrófa-szakértelmed: segítesz, hogy ne hagyjuk magunkat. Ha mégoly keserű is a túlélés „kaján szerencséje”, nem veszi el a barátkozástól, az alkotóerőtől, a vitézkedéstől a kedvet.

Te most lettél nyolcvan, de én is a nyomodban vagyok. Köszönet mindazért, amit írsz, amit teszel, ami vagy, köszönjük, kedves Gyuri barátunk. Jókívánságaimért cserébe mindössze annyit kérek – írd is fel már most a noteszodba –, hogy tedd magad szabaddá a századik születésnapomon, mert azt veled szeretném ünnepelni. Unberufen!

Elhangzott Konrád György ünnepi köszöntésén a Petőfi Irodalmi Múzeumban április 3-án. (Barna Imre fordítása)

*A szerző olasz író, publicista.

Az ünnepelt a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott tegnapi köszöntésén