Pedig az égő vörös hajú Petibon éppen attól félt előző nap, az interjú alatt, hogy megfázik a Korona Hotel légkondicionálójától – de ő másnap pazarul végigénekelte a Britten- és Purcell-műveket. Játszott a hangokkal és a közönséggel, és az sem hozta zavarba, hogy bár nem volt teltházas a koncert, akkora lett az ováció, hogy kifogyott a ráadásból. (Igaz, nem is készült túl sokkal.)

A MüPa színpadára decensen, hátrafésült hajjal, merész szabású ruhában és összecsukható cilinderrel érkezett, páratlan jelenség a koncertpódiumon is. Persze nemcsak elképesztő vörös sörénye figyelemfelkeltő, hanem tiszta szopránja, szenvedélyessége, játékstílusa, grimaszai is. Ebből a játékos természetességből már az interjún is kaptunk ízelítőt, ahol befont hajjal üldögélt, és hol franciául, hol angolul válaszolt a kérdésekre.

Bár a róla szóló portrék főként a francia barokk legelszántabb képviselői között emlegetik, Patricia Petibon bőven kilépett már ebből a skatulyából. Legtöbbször talán Offenbach Hoffmann meséinek Olympiáját énekelte, és pályáját erősen meghatározta Berg Lulujának főszerepe. Repertoárjában ott lapulnak Mozart, Richard Strauss vagy Donizetti operák szerepei is.

Az énekesnő repertoárjára vette Verdit is: nemrég dolgozott például együtt Schilling Árpáddal a müncheni Rigolettóban. Nemcsak a helyi közönség láthatta ezt a produkciót – amelyet amúgy meglehetősen vegyes fogadtatás övezett –, hanem tavaly decemberben a Bayerische Staatsoper online közvetítésén keresztül szinte bárki. Petibon amúgy fontos előadásának tartotta ezt a Rigolettót, élete első Gilda-szerepét, de nincs meglepve, hogy néhányan elutasították a modernebb rendezést. De ilyen az opera világa: egyesek ünneplik, amit mások nem hajlandóak elfogadni, mert csak a hagyományos, konzervatív elgondolást látják szívesen. Ő egyébként örült, hogy Schilling rendezése szakított a megszokott „butuska lány” képével, aki egyszerűségének, tudatlanságának, jóhiszeműségének, a saját apjának és a mantuai hercegnek lesz az áldozata. Úgy érzi, sikerült a szerep mélységét megragadni, és így, ebben az előadásban Gilda nem kislány, hanem igazi nő, aki pontosan tudja, mit akar, és tisztában van apja, Rigoletto szörnyű személyiségével. A darab végére rá kell jönnie, nincs más választása, mint hogy feláldozza magát.

Patricia Petibonnak amúgy igen fontos, milyen rendezőkkel dolgozik a színpadon. Újabb és újabb dolgokat szeretne felfedezni, megérteni önmagából, nemcsak álldogálni a színpadon és énekelni. Hogy a klasszikus vagy a modern rendezések állnak-e közelebb hozzá? Szereti, ha a történetet elmesélik a színpadon, van víziója a rendezőnek és egyáltalán nem felületes. A poros, gondolat nélküli előadásokkal nem tud mit kezdeni, mint ahogy katasztrofális tud lenni az átgondolatlan modernkedés is. Schilling Árpád felkészülten állt hozzá a Rigolettóhoz, és abszolút megérintette Petibont az a gondolkodásmód, ahogy a Verdi-operát rendezte. Egy rendezőnek volt köszönhető az is, hogy korábban azonnal aláírta a szerződést a párizsi opera Don Giovannijának Donna Annájára: a főleg filmjeiről ismert, de a színpadi világban is jártas Michael Hanekét kérték föl ugyanis direktornak. Tőle azt olvasta az énekesnő, hogy a műveket feltétlenül napjainkba kell helyezni, felesleges visszamenni a múltba – meséli, majd azt is hozzáteszi, amikor a Mozart-operán kezdtek el dolgozni, annyira élethű volt az első jelenet, amelyben Don Giovanni leszúrja a kormányzót, hogy a nézőtérről figyelve majdnem felsikított. Peter Mattei sem hagyományos Don Giovannit játszott, és bár az énekesek máshogy használják a testüket a színpadon, mint a prózai színészek, ő pont azzal a természetességgel énekelt, ahogyan más beszél.

Világéletében úgy érezte egyébként Patricia Petibon, hogy muszáj énekelnie, ez az oxigénje. A lehető legőszintébben állítja, sosem törekedett arra, hogy a legeslegjobb énekes legyen, vagy ott álljon a legjobbak között. Sokkal inkább az énje feltárása foglalkoztatta. Projekteket tűzött ki magának, és ezekben jó és boldog emberekkel szeretne együtt dolgozni. Elege van a savanyú, nemtörődöm arcokból. Erős, különleges emberekkel, nehéz sorsú karakterekkel szeret foglalkozni, olyanokkal, akik mély érzelmeket váltanak ki belőle és a nézőkből is.

És mivel képzőművészetet is tanult korábban, ez sem tűnhet el nyomtalanul az életéből. Mint meséli, évekig egyáltalán nem rajzolt, de két hónapja újra kedvet kapott hozzá. Úgy látszik, erre volt szüksége az agyának. Viszi magával a ceruzát, a mappát, és ezzel máris egy másik világba csöppenhet.

Erős, különleges embereket szeret megjeleníteni