Az viszont bizonyos, hogy Krawczyk változatában is éppen annyi a hangjegy, amennyi Peter Brook Marie-Hélene Estienne közreműködésével készített átiratához szükséges. Biztosan sokkal kevesebb, mint Mozartnál. Az egy szál zongora is szerényen, áttetszőn, filigrán csillogással szól ezúttal Vincent Planes keze alatt. Az énekhangok sem áradnak, egy francia kritikus egyenesen a wagneri örökségtől való megszabadulást, a Wagner előtti operához való visszatérést emlegeti, itt nincs fortissimo, itt minden „mezzo voce” – írja.

Eddig volt Mozart, innen jön Brook

Az énekeseket mintha termetük szerint is válogatta volna a rendező, mind legfeljebb középtermetűek, és talán mondanom sem kell, hogy öltözékükben (Hélene Patarot, Oria Puppo jelmezei) sincs semmi hercegi, királynői, főpapi. Többnyire egyszerű ruhákat, sötét köpenyeket láthatunk a bambuszligetben, kivéve persze Papageno és Papagena madársárgáját. A díszletet erdőnek nevezni erős túlzás volna: néhány könnyen mozgatható nádszál, amelyekből könnyedén lesz oszlopcsarnok éppúgy, mint fogda, ahonnan kilépni nem szabad. És apró bambuszdarab a címadó síp is, Papageno varázscsengettyűje pedig egy közönséges triangulum.

Szóval egyszerű kisemberi történetet látunk. Schikaneder annak idején bonyolult, titokzatos meséjével alighanem el akarta kápráztatni népszínháza feltehetőleg egyszerűbb publikumát, Peter Brook lényegre törő egyszerűséggel lepi meg az egészen más operai dimenziókhoz szokott mai közönséget. Folytatja azt, amit az Aix-en-Provence-ban készített Don Giovannival is tett korábban, ahol kék és vörös rudak közé szorította be a hatalmas drámát – ezt a produkciót, sajnos, csak tévében láthattuk.

Csak az áriák, az énekszámok szólnak eredeti nyelven, németül, a mese, a beszéd franciául hangzik, ami még külön is meghúzza a választóvonalat, eddig volt Mozart, innen jön Brook, illetve a bozontos fekete játékmester, Abdou Ouologuem, aki mesél, irányít és kezeli a bambuszrudakat. Az énekesek nem csillognak, hanem szolgálnak, nem bravúrokkal kérkednek, hanem légies szépséget közvetítenek.

Furcsa is, amikor az Éj királynőjének első áriája után néhányan reflexszerűen tapsra fakadnak. Malia Bendi Merad nem koloratúrákat csillogtat, hanem egy asszony lelkéből szól. Antonio Figueroa Taminója csendes, becsületes fiatalember, Anne-Emmanuelle Davy Pamina nehéz helyzetében kicsit riadt leányka. Vincent Pavesi Sarastrója inkább nyugodt, mint szigorú, Alex Mansoori Monostatosa kopasz hivatalnok. Virgile Frannais Papageno szerepében inkább derűs, mint komikus, Betsabée Haas Papagenájában éppen annyi női agresszivitás van, amennyi ebbe a minden ízében mértéktartó előadásba belefér.

Peter Brook, korunk most nyolcvannyolc esztendős színházi legendája, három éve ezzel az előadással búcsúzott színházától, az általa Párizsban, 1974-ben létrehozott Bouffes Du Nord-tól. A produkció azóta különféle szereposztásokkal bejárta a világot, most a tavaszi fesztivál hozta el hozzánk. Végsőkig letisztult, kifinomult művészet. Olyan áttetsző szépség, ami már alig érzékelhető. A kóta legfeljebb annyi, amennyi szükséges.