Annyira más a műsor, hogy egy pontján sem azonos a meghirdetettel. A III. Leonóra-nyitány helyett a II., amely gondoskodik a folyamatos hallgatói készenlétről, mégis inkább az előbbi van az ember fülében, a II. Leonóra pedig ugyanaz, és mégis egészen más. Nincs annyira készen, nem annyira kőbe vésett, olyan, mint valami tájékozódási futás, el kell érnünk a kijelölt pontokat, de másik úton haladunk. Amíg megyünk, már megvan az a furcsa érzés, hogy mégis téves elvárásokkal érkeztünk. Claudio Abbado nyolcvan éves, a nagy karmesterek utolsó morzsája, szokták mondani, megfürdőzünk a nagyság és a rendkívüliség levegőjében, hazamegyünk, és azt mondjuk: Claudius, az isten. Az isten azonban nem akar istenülni, vézna, kicsi, mosolygós és beszélgetős, folyton azt látni, hogy társalog a zenekarral. Társalog akkor is, amikor vezényel, kérő tenyerekkel, lazán tartott pálcával mutogat, és nem kommendál, és amint vége a zenének, valóban beszél a rábízottakkal. Nem tudom, mit, hogy ez jó volt, vagy hogy lehetett volna kicsit élesebb, pontosabb, szigorúbb?

Az Orchestra Mozart nem a világ csodája, fiatalok, akikhez hozzákevertek néhány nagy öreget, Wolfram Christ az első brácsás, még Karajan alatt játszotta a szólókat a Berlini Filharmonikusoknál, most meg nézhetjük a higgadtságát, hiszen majd kiböki a vonóval a szemét a mellette ülő ifjabb kolléga. A lelkesedés példás, a zenélés első osztályú, de a megrendülés mérsékelt: ez a generáció azért zenész, mert zenész akart lenni, és nem azért, mert hangszerekkel akar harcolni a kommunizmus/kapitalizmus ellen, emberi jogokért, rák ellen, vagy csak a társadalmi igazságtalanságok ellen. Talán mindezt nem is érzik, jól kereső, tehetséges emberek, Beethoven nekik bécsi klasszika, elmúlt idő, szép zene.

Szép zene Mozart Oboaversenye is, ki kell állni a zenekarból, elfújni a fújnivalót, Lucas Macias Navarro igazán mestere a hangszerének, fiatal, rokonszenves és unalmas muzsikus. Nem pont az a koncert, amire gondolt az ember, még ha pompásan érzi is magát, nagyszerű zenéket hall, és azért ott van középen Abbado, és egészen másképp vezényel most, mint a nyitány alatt, sokkal kevesebb a mozdulat, arra tanítja a társaságot, hogy egymást figyeljék, és ne őt, egyébként pedig rendeljék magukat alá most Macias kollégának, az ő értelmezését hallgatják, kísérik, szolgálják.

A második rész megint Beethoven, a 4. szimfónia, és voltaképpen ez a nyűglődős lelkesedés folytatódik, hogy tényleg egy csoda, aminek részesei vagyunk, akkora kaland ez a nem szigorú, absztrakt élvezet, szólamok, színek, tempó. Szó sincs hidegségről, szó sincs érzéketlenségről, de a két szélső tétel az igazán nagy élmény, a lassú alatt végig azt érzem, hogy ebben azért sokkal több van. Vagy ha nincs, akkor is sokkal több lehet, egy föl nem ismert alap- Beethoven, fájdalmas, mély és súlyos, a voltaképpen derűs szimfónia igazi értelme, ereje, tétje. De most nem ezt hallom, hanem az egymásba simulást, a tételek harmóniáját, mintha soha nem lett volna közben Furtwängler és Klemperer, ez a Beethovenben bújó Haydn-visszatérés a kiinduláshoz, megtisztítás. Tetszik, sőt nagyon tetszik, csak abban nem vagyok biztos, hogy nem veszítünk-e többet annál, mint amit nyerünk.

Aztán a ráadások, két Schubert a Rosamundából, két közismert, lassú zene, most még a lassúnál is lassabban, de mégis újszerűen, a hangzás végletes kiegyenlítettségével. Nehéz megmondani, miért több ez, mint ami eddig volt, az ember belekapaszkodik abba, ami maradandó, egy visszatérő csellóállás, amely mindháromszor ugyanolyan volt, de épp ez adta a borzongató szépségét, mint amikor az ember visszatér egy városba, és ugyanaz a sarok most is éppen olyan megmagyarázhatatlan harmóniát sugároz, mint előtte. Alacsony, sovány, barnára sült ember áll a zenekar élén, nyolcvanéves. Nem azt akarom mondani, hogy most találkoztunk utoljára, bár lehetséges. Végrendelkezni mindenesetre nem feltétlenül a halál torkában kell. Most ezt a két Schubert-tételt hagyta ránk Claudio Abbado, azt, amit ez jelent: nem egyszerűen a derű, szelídség, póztalanság parancsa, hanem a csodálkozás boldogsága. Nincs más dolgunk, mint észben tartani.