Van minden korban szövegeszmény, beszédminta, klisék és sémák, amelyek alapján születnek versek, prózák, s mindig lesznek olvasók, akiken keresztül beíródnak az aktuális hagyományba és emlékezetbe. Majd a múlt részeivé válnak anélkül, hogy szerzőik eltűnődnének azon, miként jöttek létre. Beleszületünk egy nyelvi szertartásrendbe, és szinte dogmák, kész mondattani doktrínák várnak bennünket, amikor belépünk a tradíció ajtaján. Végignézünk néhány korabeli koreográfiát, és máris utánozni, „alkalmazni” próbáljuk az ismeretet, ha rendelkezünk bizonyos adottságokkal.

A fogalomhasználat a művekben kristályosodik ki, és ezeket a kliséket a klientúra, az uralmon lévő irodalmi elit hitelesíti, szentesítve ezzel együtt az elődök esetleges tévedéseit, mellényúlásait. De az idő sem tévedhetetlen. A véletlen is belefirkál a szöveguniverzumba. Ezért van az, hogy egyes alkotók, életművek bizonyos idő után kiesnek a tankönyvírók kegyeiből, mások visszakapaszkodnak a legfelső szintre. A törzsanyag bugyraiba. (Ehhez napjainkban a politikai szempontok is hozzászegődnek.) A kortárs költőkkel más a helyzet. Ők néhány év alatt befuthatnak Magyarországon, de ugyanúgy el is tűnhetnek.

A kanonizálódás átfutási ideje a lírikusoknál rövidebb, mint más műfajokban. S azok a szerencsések, akik három-négy kötet után még felszínen maradtak, később már túlélték talán a legnagyobb kockázatokat is. Sopotnik Zoltán ilyen túlélő. Azon kevesek közé tartozik, akiknek nem voltak visszaesési szakaszai, formáját egyenletes színvonalon tudta tartani egészen a negyedik könyvéig. (Remélhetőleg ezután is megmarad ilyen friss, mindig új ötletekkel jelentkező alkotónak.)

Őt semmiféle politikai csoportosulás nem vallja a magáénak, színtiszta irodalmár, ebből a szempontból Tandori Dezső köpönyegéből bújt elő. Nem mintha nem volnának szövegeiben közjóra és a közrosszra vonatkozó passzusok, viszonyulása mégis művészetközpontú. Hála istennek! Nekem azért rokonszenves, mert nincsenek se műfaji, sem ideológiai skrupulusai. Ő valóban szabad verseket ír, a prózája is kötetlen. Miért tudja ezt ilyen simán? Nemcsak azért, mert otthon van a kortárs szekértáborok világában, hiszen nemcsak ismeretei vannak az irodalmiságról, hanem nyakig benne van. Tapasztalatait pedig folyamatosan papírra veti. A Prae című folyóirat szerkesztője, a József Attila Kör funkcionáriusa. Ettől még lehetne esetleges, talmi, amit alkot, de nem az.

Hanem valami olyat tud, amit nemzedéke képviselői közül kevesen. „A szerzőnek nem kenyere a formai erőszak, ha egy kép élménye véget ér, a mondatot is hagyja nagyvonalúan elsorvadni. A szabályosság, a műfaji mércék, úgy látszik, nem illenek szétszedett világához.” Írta róla Éles Árpád a Magyar Narancsban. Annyival muszáj ezt a megállapítást kiegészíteni, hogy Sopotniknál nem pusztán arról van szó, hogy minden egész eltört, és búcsúzzunk örökre el a nagy elbeszélésektől meg magától az elbeszélhetőségtől, hanem egy eleve szétesett világ további széthullásának érzetét tudja hitelesen regisztrálni, klasszifikálni. A kötet recepciójából még egy ízt szeretnék ide applikálni, hogy megvilágítsam ennek a költői hozzáállásnak a különlegességét. Sántha József írásából, a Revizor hasábjairól.

„Ezek a tényleg váratlan képek aztán sokszor képesek arra, hogy megmentsék az egész verset, s jelzik Sopotnik költészetének maradandó rétegeit. Általában filozófiába ágyazott életszemlélet, iróniával leplezett érzelmek és fájdalmak teszik élessé ezeket a sorokat.” „Várni kell, feleslegessé / lassulni” (Gőgös huzat), „Nem szeretem az ilyen szak- / munkásokat, akkurátus / örömmel tudják lehúzni / egy halott sliccén a zipzárt.” (Életváladék), „Tartozom neked egy erős / nászéjszakával, utána kávé / és foszlós kalács reggel.” (Végülis volt)

Az üvegváros, tegyük fel, hogy Salgótarjánról van szó, tele van élettel. Itt, a kis boltban iróniát árusítanak, a földből gondolatok párolognak, és az üvegfújóknak új lelkük sarjad minden reggel. A világ, mint globális falu, tulajdonképpen makettként lép színre a Sopotnik verspanoptikumában. Profi. A versciklusok közé ékelődő próza pedig szervesen süpped a színpad és a nézőtér közé, mint egy zenekari árok. Ott vannak a gyomrában a legszebben muzsikáló hangszerek, szellemek. Metaforák és karakterek. Egyetértek azokkal, akik kiemelkedő könyvnek tartják a Saját perzsa című kötetet. Sopotnik Zoltánt azonban nem féltem, mint egyesek, a stagnálástól, a kiüresedéstől. Mit lehet még ezek után mondani? Ő képes rá, hogy megint meglepjen valamivel. Mert rezonál.

Libri, 190 oldal, 1990 forint