Ha egy adaptáció előtt folyton a nyersanyag megfilmesíthetetlenségét emlegetik, akkor az általában arra jó, hogy előre megágyazzanak a sikernek. Mert lám, mégiscsak meg lehet oldani. Esetünkben azonban ez több mint marketingfogás. Kerouac Úton című regényét, a beatnemzedék bibliáját kábé olyan egyszerű lenne vászonra vinni, mint Ginsberg Üvöltését. Hiszen a regény kapcsán sosem a koherens történet volt a fontos, hanem a sorokat belengő utánozhatatlan atmoszféra, a hangulat, a szabadság másnapos lehelete. Ám ahogy a Parfüm esetében a szagokat, az Úton kapcsán ezt a benzedrines párát kellett bevinni a moziba. Két D-ben, simán.

A rendező, Walter Salles és a forgatókönyvíró, Jose Rivera végigviszi a lehetetlent: már a két óránál is hosszabb utazás első negyedében elfelejtjük a regényhez méricskélni a látottakat. Elfogadjuk Rivera döntéseit, hogy a dramaturgia viszonylagos szigorúságot teremt ott, ahol az eredeti szöveg csak hömpölyögne. Elfogadjuk, mert Eric Gautier képei elvarázsolnak, és Salles kiválóan érez rá az alaphangulatra. A szabad és egyre szabaddá váló szerelemre, a művészettel felérő önpusztításra, amely inkább csak móka, fricska a rettentően unalmas külvilág orrára. A második világháború után vagyunk, valami rettenetes terhet dob le magáról a világ, és az öldöklés árnyékában semmi mást nem akar ez az új nemzedék, mint élni. Lehetőleg 48 órát egy nap alatt. És úgy érzi, ennek érdekében mindent megtehet. És meg is teszi. Útra kel, mert csak ez adja vissza az élet elfeledettnek hitt zamatát.

Az Úton nem csupán nemzedéki, hanem kulcsregény is. Kerouac ’51-ben három hét alatt gépelte tele a 36 méteres, egymáshoz ragasztott papírlapokat. Üti, veri a gépet, ahogy jön. A központozással szűkmarkúan bánó szöveg majdnem hat évig nem talál kiadót, végül a Viking Press szerkesztői gyúrják megjelentethető formára. Azóta magyarul is megjelent az Eredeti tekercs, leleplezve az addig is felismerhető szereplőket: magát az írót, Burroughs és Ginsberg alakját. A film nem csupán a regényt, de az alkotás folyamatát is bemutatja, még inkább keretbe foglalva a cselekményt. És bizony kiderül, hogy a nyersanyag számos jutalomjátékra alkalmas szerepet rejt. Nem csupán a sokat dicsért és vámpírgúnyáját végre levető Kristen Stewart (Marylou) tesz ki magáért, de piszokul jó a Burroughs alakját megörökítő Old Bull Lee bőrében Viggo Mortensen vagy Kirsten Dunst a józan feleség, Camille alakjában. De nem lenne regény és nincs film a minden szálat mozgató Dean Moriarty, a világirodalom egyik legelevenebb alakja nélkül. Nos, nem meglepetés, hogy Garrett Hedlund nem mindenben képes megoldani a rá nehezülő kihívásokat. (Sokat javít a helyzeten, ha az eredeti hanggal nézzük meg a filmet.) Ártatlan csikóképe, gesztusai néha meg győzők, máskor viszont csak a mindenre ügyelő színészt látjuk. Sam Riley a mindent elbeszélő Sal szerepében a maga esetlenségével, gátlásosságával és vékonyságával többször lejátssza a vászonról.

Az adaptáció néha remek jelenetekkel adja vissza az Útont mozgató, még ma is mellbevágó mértékű szabadságérzést (amikor meztelenül vezetnek például). Egyre-másra törik fel a benzedrinkapszulákat (amfetamintartalmú gyógyszer), hogy megnyissák elméjüket, a közlés csatornáit. Talán csak a két főszereplő utolsó találkozása lesz melankolikusabb a kelleténél. A regényben ez a jelenet több részből áll, és szikár. Itt kissé könnyes, a befutott Sal és a lecsúszott Dean utolsó ölelkezése. Pedig, tudjuk, az Úton sikere csak fokozta Kerouac önpusztító hajlamait, hogy végül fékezhetetlen alkoholizmusába haljon bele. Igaz, sosem tudtuk volna elképzelni, hogy egy fotelben öregszik meg a tévé előtt.

Walter Salles tehát megoldotta a feladatát, nem csupán egy regényt, hanem magát a kultuszt is filmre vitte. Azt a makacs késztetést, amely a lázadó és egyben céltalan huszonévest kiviszi az útra, hogy önmaga legyen végre, mert az út kifaggat, helyrerak és szembesít. Nem tökéletes, de nem is lehet az. Túl nagy a regény hatása, hiszen nincs olyan olvasó, aki ne forgatta volna le már magában az Útont. És az áradó képzelet mögött csak kullogni fog a bekeretezett valóság. De legalább ott van, és ez is lehet érdem. Mert az is.

Mást sem akarnak, mint élni