Az egy-ügyűségről
Részint, mert számára Leszták él elevenen, nem pedig az emléke. A társulat dinamója kezében Csicsáky Jenő (1885–1960) könyve, a Mu az emberiség szülőföldje. A világot körbehajózó, a magyarok őseit lázasan kereső „hosszújáratú tengerészkapitány” ebben a műben írta le azt a földtani bizonyítékokkal megtámogatott teóriáját, miszerint Hawaii közelében létezett egy kontinens, a Mu kultúra hazája. Amely tizenkét és fél ezer évvel ezelőtt elsüllyedt, a mainál sokkal fejlettebb civilizáció az emberiség aranykora volt. „Mi tűnik el, és mi kerül elő? Mi az, ami összeköt minket most?– kérdi az alkotó, aki a Leszták ajándékozta, 1938-as kötetet nyomban elveszítette. Hogy majd három év múltán, a karácsonykor eltávozott barátja halála után egy nappal, hirtelen meglelje.
Négyszemélyes asztaloknál ülünk, Jónás Vera dzsesszt énekel, Mózes Zoltán dobol, gyümölcsteát töltenek a csészéinkbe formatervezett porcelánkannákból. Kisvártatva helyszíni tudósítás következik Kriszta (Ferencz) és András (Tucker) első közös ebédjéről. A kommentátor minden, a páros számára újszerű történés után átvág egy, a polgári étkezőasztalra helyezett, fapálcikákra erősített vörös szalagot, fölavatva az eseményt. Négyen műtőssapkában, szájmaszkban, gumikesztyűben, orvosi segédeszközökkel sebészeti beavatkozást végeznek egy makettházon. Sakkparti zajlik, óriá0sszögekkel. Tudományos elemzés tárgya lesz a kalotaszegi legényes. Szelet vetnek. A karját egy bonszaihoz kötöző Tucker atomfizikai tényekre hivatkozva magyarázza el, hogy az érintés, az egymáshoz simuló test és a csók miért csupán illúzió. Egy férfi és egy nő libikókán sétál, mozgásuk közben a gerenda végére erősített rostirón EKG-görbét rajzol le egy papírra. A délceg, félmeztelen Téri Gáspár – gumicsizmában, úszósapkában, -szemüvegben, oxigéncsővel – tótágast áll egy akváriumban. Többvödörnyi földet öntenek az üvegedénybe, a férfiú összeösszeütögeti a bokáját, rágyújt az A jó lovas katonának-ra, aztán közli a röhögő nagyérdeművel: itt a vége.
Goda úgy summázta tizenöt szereplős produkcióját: „Olyan képek sorozata, amit szerettünk, vagy szerettünk volna”. Nem tette hozzá, mert szükségtelen, hogy kivel. A nyolcvanperces „audiovizuális fizikai színház” abszurd, kockázatos, váratlan, meghökkentő, vicces, költői, eredeti szkeccsek füzére. A közös, legfőbb jellemző azonban az egyszeriség. Amely ugyanúgy nyert mélyebb, szimbolikus-szakrális értelmet, mint az emberekre hányt földhalom, és a gyöngyvászonra vetített film a Trafó épületéről, zugairól, tereiről.
„A Ház lelke”: így nevezte az Élet és Irodalomban publikált búcsúztatójában Szkárosi Endre Lesztákot. A Liliom utcai ház lelke – és nem a fantomja – pedig Szabó György, igazgassa ezt az intézményt őt követően bárki, névleg vagy ténylegesen. Az együgyű/egyhitű opus rögeszmés, bogaras szereplői eltökélten hajtanak végre „esztelen” cselekedeteket. Mindaz, amit mániásan visznek véghez: értelmetlen, haszontalan, fölösleges, rizikós, sokáig érlelt és pillanatokig tartó. Rajtuk kívül nem csinálja ezt senki. Ahogyan előttük sem tették, és utánuk sem fogják.
Az Artus mágikus estje a jelenlévő Leszták Tiborral a Mu-ságról, a múlandóságról és a halhatatlanságról beszél – nem a gyászról, hanem a hiányról. Jókedvre derít, nyugalmat, békét teremt. Civilizált. Miként a barátom mondta egy melankolikus éjjelen: a civilizált ember EGYértelmű.
