Úgy hallottam, szereti a focit. Egy francia–spanyol rangadón kinek drukkol?

„Sose gondolkozz. Higgy”

Fogós, ravasz kérdés: ebben az esetben egy kicsit jobban szorítok a spanyol válogatottnak, de főleg azért, mert sok Barcelona-játékos van a keretben, és ők játsszák a világon a legszebben a labdarúgást. Ezt nem csak azért gondolom így, mert Barcelonában születtem. Ráadásul amikor pályára lép a spanyol csapat, minden katalán kicsit furán érzi magát, mivel a felcsendülő himnusz és a spanyol lobogó nem igazán dobbantja meg a szívünket. Én sem tudom igazából Spanyolországot a hazámnak nevezni.

Mi több, már hosszú évek óta Franciaországban él. Mennyire nehéz katalán létére francia filmszínészként érvényesülnie?

Könnyebb, mint azt valaha gondoltam volna. Pedig amikor színésztanonc voltam, nem vágytam semmi ilyesmire, az volt az álmom, hogy nagy színpadi színész leszek – persze ez önmagában is egy bonyolult életút. Aztán egyszer csak felbukkant a semmiből Manuel Poirier, és szerepet adott az egyik filmjében. Aztán a következőben, majd az azutániban is. Eddig összesen öt moziban dolgoztunk együtt. Nem értették, hogy miért lettem egyszerre francia mozisztár – nem is hibáztatok senkit emiatt, mert sokáig nekem sem volt triviális, hogy egy őrült francia rendező minden alkotásába be fog engem venni, kisebb-nagyobb, de mindig különböző szerepekbe. Katalán színész barátaim meg csak ájuldoztak: „Már megint forgatsz, Sergi?” Amikor a Western című mozit beválogatták a cannes-i fesztiválra, és megjelentünk a sajtótájékoztatón, egyszer csak körbevett egy nagy csapat újságíró. Elmondták, hogy ők spanyolok, és kérdezték: én meg ki vagyok, honnan kerültem elő? Mondtam nekik, hogy Barcelona mellett élek, és ez már a sokadik filmem. Másnap már az egész ország úgy könyvelt el magának, mint Sergi Lópezt, a nagy francia filmszínészt. Kicsit bizarr volt, különösen, hogy ez egyáltalán nem szerepelt a karriercéljaim között.

Mit gondol, miért ragaszkodik önhöz ennyire Manuel Poirier?

Mert barátok vagyunk, és félszavakból is megértjük egymást. Tudom, hogy ezen sokan csodálkoznak, mert aki csak dolgozott vele, az megdöbbent a radikális munkamódszerein, és azóta is nehéz és a megosztó személyiségként beszél róla. Például sok kolléga nem érti, hogy miért hajlandó kizárólag kronológiai sorrendben felvenni a jeleneteket, és miért nem avat be soha senkit a teljes koncepciójába. Például, ha most egy forgatáson ülnénk, és az lenne a jelenet, hogy ön újságírót játszik, én meg egy színészt, akit épp meginterjúvol, külön-külön kapnánk tőle instrukciókat. Például önnek azt mondaná, hogy a kérdéseit állításokként mondja el, én meg biztosan valami mással hoznám önt zavarba – például hallgatnék. Rá lennénk kényszerítve az improvizációra. Én Poirier-vel kezdtem a pályafutásomat, én nem lepődöm meg már semmin, mert azt hittem, hogy az összes filmes olyan őrült, mint ő. Aztán most, hogy már másokkal is dolgoztam, rájöttem, hogy minden rendező más. Másképpen bolond.

Ezt készséggel el is hisszük, miután már tényleg nemcsak Poirier gondolja, hogy ön filmszínész, hanem egyre többen, egyre nagyobb rendezők. Például Dominik Moll szembeszállt a producerekkel, hogy ön eljátszhassa a Harry csak jót akar főszerepét.

Ez csak félig igaz. Első körben megkaptam Harry barátjának a szerepét, aki a jófiú a filmben. Közben mindenki lázasan kereste negatív karakterre a színészt, és hosszú hónapok teltek el, amikor végül Dominik előállt azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha mégis én lennék a rosszfiú. A producerek hallani sem akartak róla, mert a közönség engem komikus és jó szándékú karakterként tart nyilván. Nagyon sokáig nem is engedtek, de végül, miután mindenki visszautasította őket, kénytelenek voltak belemenni a dologba. Egyébként a pályafutásom legnagyobb szerepei pont olyanok voltak, amelyeket már mások visszautasítottak,mert nem passzolt a polgári imázsukhoz. Engem ezek a külsőségek sosem érdekeltek. Aztán a Harry csak jót akar nagy siker lett Cannes-ban, kultuszfilmmé vált, és azóta csak negatív és impulzív karakterekkel keresnek meg. Pedig nem lettem kevésbé komikus. Igaz, ezt már az újságírók is elfelejtették. Tízből kilenc azt kérdezi tőlem, hogy szándékosan akarok-e csak nehézfiúkat alakítani a pályafutásom során.

Gondolom, a Guillermo del Toro által rendezett A faun labirintusa óta ez egyre gyakoribb. Az ott alakított szerepére a sátáni jelző illene a leginkább, illetve még a mazochista is: minden idők egyik leghátborzongatóbb képe az, amikor egy borotvával felvágják az arcát, majd szépen nekiáll összevarrni a sebet.

Egyetértek, és ennek a jelenetnek további extra üzenete is van. Tudja, annak a filmnek a költségvetéséből rettenetesen sok pénz ment el a speciális effektekre, és mégis ez az analóg módon elkészült jelenet maradt a legemlékezetesebb. A lehető legolcsóbb módon vettük fel, ez egy klasszikus maszk volt. Amikor leforgattuk, hogy varrom az arcomat, egy ötvenéves technikus egyszer csak elájult, mert nem bírta a látványt. Noha tudta, hogy egy darab műanyag az, amit átszúrok a tűvel, a valóság illúziója mégis hatott. Na látja, én ezért nem hiszek a digitálisan eljátszott drámákban.

Akkor hogyan definiálná a színészetet?

Ez egy képesség. Jól kell tudnod hazudni. Annyira jól, hogy még magadat is becsapd. Ez egy hosszú folyamat, mert a hazugság mögötti ürességet fel kell töltened érzelmekkel, hogy hiteles legyen. És van még egy aranyszabály: sose gondolkozz. Higgy.

A most mozikba kerülő Tango Libre – A tánc felszabadít című drámában egy szenvedélyes, ám börtönbe zárt férfit alakít, akit ráadásul egy szerelmi négyszög is terhel. A problémákra tényleg a tangó lenne a megoldás?

A film üzenetét egy kicsit tágabban érdemes értelmezni. Amikor a vásznon a macsók elkezdenek táncolni a börtönben, és szabadnak érzik magukat, az metafora. Ez a mese a kultúra erejéről és hatalmáról szól.