Élesdtől Alsó-Ausztriáig
Titokzatosságuk, hogy ne mondjam, lidérces csendjük azonos. Andrej pityókái gömbölyűek és súlyosak, mint a krumpli ott is, ahol nem pityókának hívják, csakhogy a súlyos gumók lebegni látszanak a zöld szántóföld felett, és maguk is olyan természetellenesen zöldesek, hogy abszurditásuknak nincs is szüksége a címbeli Andrej megfejthetetlen inkognitójára. Az Imput-Combinat felirat felett vörös tárgyak, talán horpadt-kicsorbult cserépedények úsznak a még meghatározatlanabb, kusza talaj és az egész látvány szürrealitásában, és legfeljebb a cirill betűsorral megtoldott Átkelés kapcsol vissza ahhoz az építészeti némasághoz, amelyhez a nagy vásznaknál hozzászoktunk.
Szász Sándor legalább hű technoszürrealizmusához. Lokátor-romos, lánctalpas tablókat nem küldött ugyan az évfordulóra, de megint vizenyős tájat és kusza fémszerkezetet egybelátó Fantomja csaknem olyan brutális, mint nagytotáljai, és romló, talán oxidált, talán penészes-zöldes felülete éppoly műgonddal van megfestve, mint szemben vele Halmi-Horváth István éterien finom, csaknem lebegő Színstruktúrái.
Halmi-Horváth érett konstruktivizmusával már az élesdi kollekcióban is nehéz volt mit kezdeni, színes geometrizmusa, fegyelmezett költőisége igencsak kivált az ottani összképből, ám ez a változatlanul igényes különállás immár Veszprémben fel sem tűnik. Ha meggondoljuk, hogy csaknem hetven művész ünnepli Gizella városának három helyszínén a MaMű Társaság alapításának harmincötödik évfordulóját, egységre, szoros közösségre méltányosan nem számíthatunk. Ámde a csaknem hetven festő, szobrász, grafikus, performer és konceptes különbözősége csupán az egyik széttartó erő, közelebb lépve látszik, hogy az egyetlen kurátornak hányféle esetlegességből kellett volna némi egységet teremtenie. Hogy a szellemi-valóságos topográfia kizárható, arra nem csak Élesd figyelmeztet. A Marosvásárhelyi Műhely alkotóinak nagy része nem a Vártemplom tövében dolgozik. Hogy kivált az alapítók az évtizedek során kitelepültek, hogy legtöbbjük Magyarországon él, az köztudott. De nemcsak a messzebbre, netán más földrészre távozott, meg az Erdélyt sosem járt hazai tagok sora tagadja a territoriális közösséget, hanem – csak egy példa – az osztrák Kurt Welther vászna is, amely történetesen az alsóausztriai Berndorfból érkezett a Dubniczay-palotába.
A név így aztán maradt, de homály övezi. Bizonyos, hogy harmincöt évvel ezelőtt Vásárhelyen alapították meg csoportjukat akkor fiatal pályakezdők, de az annáleszek azt is pontosan tudják, hogy Magyarországon az újraalapítók már a „Ma születő Művek” szintagmát látták a betűszóban elhelyezhetőnek.
Mindez egyrészt fedi a sokféle törekvést, másfelől látványosan fölöslegessé teszi a kiállítás bármiféle egységének keresését. Visszatérve a művekhez: csak a Laczkó Dezső Múzeumban, csak a festészetben olyan monokróm vásznak osztoznak a falakon, mint Erdélyi Gábor érdes festékélekkel elevenné tett szürke mezői, olyan elvágyódó, érzékeny figurativitással, mint Szotyory László melankolikus Temetője. A posztamenseken meg olyan elkülönülő plasztikák sorakoznak, mint Diénes Attila hallgatagon sokatmondó, félnéma bronzai és Lakatos Pál Sándor érdes-drámai darabjai.
Fándly Edit, a nem irigylendő kurátor megpróbált rendet teremteni a helyszínek és a művek között, elkülönítve az installációkat, a konceptuális és a videoműveket, de ez csak annyira lehetett sikeres, mint a semmire nem kötelező közös kiállításcím, miszerint: Időfüggések. És még mielőtt bárki valami erdélyiséget, gyakran megelőlegezett népiséget keresne Veszprémben, netán azt akarná megtudni, mi is lényege szerint a MaMű, biztosíthatjuk, hogy ehelyett sokféle, köztük sok jeles művet láthat, a múzeumon kívül a Csikász Galériában és a Dubniczay-palotában.
