Voltaképpen nekem is. Kedvenc, az túlzás, de ha össze kellene rakni tetszőleges Wagner-opera elérhető legjobb szereposztását, akkor Kaufmann-nal kezdi az ember. Szól a hangja, elbődül és tartja, tartja, még mindig tartja és még mindig tartja, nem képzelem, hogy ez az éneklés alfája és ómegája, de ha valaki hatásosan tudja azt kiabálni, hogy „Wälse, Wälse!”, arra érdemes odafigyelni. Kaufmann ezt is tudja, és még tud egy pár dolgot, a dinamikája kifejezetten érdekes, változatos, halksága is van, nem csak hősiessége, de annyira, hogy néha nem is nagyon értem, mire gondol.

Szeretik a nők a hangját, de talán az arcélére gondolnak

Nem azért, mert nem hallom, lemezen ez amúgy sem probléma, hanem mert nem világos, miért kell a Lohengrin Grál-elbeszélését (az első változatot, amelynek befejezése hosszabb a megszokottnál) énekgyakorlatként előadni, ilyen halkan tudok kezdeni, ilyen hangosan tudom befejezni. Tényleg ad ez az áriának vagy monológnak egy ívet, csak a színpadi helyzet nem indokolja ezt a végtelen visszafogottságot, most oldja föl a titkot a hattyúlovag, mit susog akkor.

Benne vagyunk a szokásos kérdésben: mit várunk a lemeztől. Azzal a bonyolítással, hogy mit várunk egy Wagner-lemeztől, amelyen nem teljes műveket adnak elő, hanem csak tenorszámokat, miközben Wagner épp ezt a keresztmetszetesíthetőséget dobja le leginkább magáról. Természetesen egy Verdi-ária is többet mond, ha a teljes opera van ott körülötte, de Wagner gyakran teljesen értelmetlenné válik, ha lezárják a számokat, áriásítják, öt-tíz percekbe szorítják. Meg kell lennie, mert vannak időkorlátok, műfaji korlátok, és mert Kaufmannt akarjuk hazavinni, nem a teljes Ringet, de ha magasabb a cél, mint hogy legyen mire rányomni a fényképet, akkor kellemetlen kérdésekre kell válaszolni.

Nem olyan kellemetlen a kérdés, amikor a Wesendonck-dalok szól, az teljes mű, még ha a Trisztánt idézi is kétszer, ha valakinek kételye lett volna afelől hogy Wagner és a jótevője felesége, Mathilde Wesendonck között volt-e viszony, akkor a kételyt maga Wagner oszlatja el. Ez az ő trisztánsága, szerencsés ember, aki a kétes ügyeit műalkotások nyersanyagának tudja fölhasználni. A Wesendonckdalok a szerzői szándék szerint női hangra íródtak, de Kaufmann vállalása nem példátlan, és ha nem is tökéletes az eredmény, jelzi, hogy van ott egy ajtó az intimebb dalműfaj felé, amelyen a tenor már benézett, most pedig újra belépett, szerintem egyértelműen nagyobb sikerrel, mint a korábbi Schubert-lemezen.

A lemez többi száma azonban operarészlet. A Lohengrin a leginkább önálló szám, érdekes módon ez az önállóság mintha zavarba hozta volna Kaufmannt, hogy ennek eleje, közepe, vége van, az mintha rákényszerítette volna, hogy elejét, közepét, végét énekeljen, és ezzel körülbelül meg is elégedjen. De ellenpéldának ott a Római elbeszélés a Tannhäuserből, amire szintén önálló számként szokás gondolni, csak annak túl hosszú, túl jellegtelen az énekelt dallam, a motívumok túlságosan is zenekariak, ezért többnyire teljes operai előadásban is hosszadalmas. Jonas Kaufmann megoldása voltaképpen egyszerű, az elbeszélést elbeszélésnek értelmezi, elmondja a történetet, odamentem, ezt mondtam, erre ő azt mondta, mire én ezt éreztem. Nem spanyolviasz, de tökéletes megoldás. Az ember elfelejti, hogy énekelnek, a szavakat próbálja meg követni, a szavak útján az érzéseket, a nagy reménységből a még nagyobb kiábrándulásig.

Vannak kiegészítő áriák, ha egy korábbi lemezen elénekelte már a Mesterdalnokok egyik dalát, akkor most elénekli itt a másikat, vannak színpadra szánt pillanatok, monológok, kellemesen ingerlik a hangok a képzeletet, zsongó erdőben jóképű férfi mereng. Az külön szerencse, hogy nem kell elszakadnunk a valóságtól, a tenor saját arcát is képzelhetjük magunk elé. A legtöbb Wagner-tenornál ez nem lett volna ilyen zökkenőmentes.

Néhány napot eltöltöttem Jonas Kaufmann lemezével, és az a reklámszöveg jellegű tanulság lett a végeredmény: „a Wagner-tenor, akire vártunk”. Tudom, hogy minden reklám hazudik, de ez pont nem.