A beszélgetők szerint a megjelent érdeklődők nagyjából tisztában vannak Jékely életművével és életrajzának adataival, de ha csak úgy találomra bárkit behívnánk, nem biztos, hogy akár egyetlen versét is ismerné. Pedig már huszonévesen beérkezett költőnek számított, fontos tagja volt a Nyugat harmadik nemzedékének, és később, idősebb fejjel két József Attila-díjat is kapott. De Kossuth-díjjal például csak halála után tüntették ki. Ott volt persze az apa árnyéka is, Áprily (eredeti nevén Jékely) Lajos, aki a mai magyar közönség számára talán valamivel ismertebb és elismertebb.

De Jékely nem egyszerűen csak Áprily fia, több annál, önálló költő, még ha kissé méltatlanul sokan elfelejtik is ezt. Még fiatal volt, amikor a család Budapestre költözött. Az ifjú költő itt már rendszeresen publikált, majd miután megfordult Olaszországban és Franciaországban is, Észak-Erdély visszacsatolása után hazatért Kolozsvárra. A háború után viszont ismét Magyarországon telepedett le, így az élete tulajdonképpen egy elnyújtott Kolozsvár és Budapest közötti ingázásra hasonlított.

Aztán ő is áldozatul esett olyan huszadik századi betegségeknek, mint a cenzúrázás és a betiltás, így egy ideig csak műfordításokból élhetett. Száraz életrajzi adatok helyett a beszélgetőpartnerek Jékely költészetére, illetve a verseket író magányos emberre koncentráltak, aki Átkozottul s furcsán magányos, / száz ember közt van egyedül, / s ha egyedül van, menekül / a száz közt lelhető magányhoz. Jékely az Aki Szent György napján született című versében írja ezt magáról.

A régies, népies szavak, az erőteljesen megnyilvánuló hazaszeretet, a nemzet féltése, a történelem nagy alakjainak és eseményeinek megjelenítése, az állandó visszaemlékezés Jékely esetében nem jelentenek automatikusan konzervatív szemléletmódot, már csak azért sem, mert nyitott gondolkodású, sok mindenre fogékony és mindenből inspirációt nyerő, ihletet merítő, több országban megforduló és több nyelven beszélő ember volt. Ugyanakkor meglehetősen ragaszkodott bizonyos szokásaihoz, a rántottasütéshez, a meditációs zene hallgatásához, az esti sétákhoz, és mindennap tizenegy óra előtt aludni tért. Ez az ő esetében az életben maradás záloga volt: beteg szíve ellenére is közel hetven évet élhetett meg.

Nemes Nagy Ágnes írta Jékelyről, hogy ő a „költői költő”. Verseinek mind zeneisége, mind erőteljes képi világa meghatározó. Jellemző rá az elégikus, nosztalgikus attitűd, és elemi erővel jelenik meg nála a halál motívuma, nemcsak idős korában, hanem már költészetének egészen korai szakaszában is. Ugyanakkor a verseiben ott van az életöröm, az élni akarás ugyanúgy, mint a természetközeliség. Mert a Jékely-művekben hihetetlen mennyiségű növény- és állatfaj fordul elő, amelyek egy részét, szégyen vagy sem, a modern városlakó legfeljebb könyvekből ismerheti, vagy még onnan sem...

Egy költőnek,még ha jelentős életműve ellenére sem emlegetik a legnagyobbak között, talán egy centenárium lehetőséget biztosíthat arra, hogy újra felfedezzék. Tarján Tamás és Balla Zsófia abban bízik, hogy Jékely verseit az ilyen visszaemlékezéseknek, beszélgetéseknek, valamint egy tervezett kiadványnak köszönhetően többen fogják majd olvasni.