A borítón kalapos, nyakkendős alakok néznek vissza a fényképezőre, csupa férfi, mintha a fajvédelem kizárólagos macsóbuli lenne. Finom öltönyök és kabátok, egyiken (éppen a főnökén, a bajszos Budaváry Lászlóén) prémgallér – halovány társadalmi különbségekről csak a cipők árulkodnak, mert némelyik suvickosan csillog, másoké viszont enyhén viseltes.

A belvárosi Sörház utcában vagyunk valamikor a húszas évek elején, az Ébredő Magyarok Egyesületének székháza előtt. Ezek a nyúlszőr kalapos úriemberek a Trianon utáni időkben számítottak a legnagyobb zsidófalóknak, egykori összeesküvés-elméleteik, fantazmagóriáik viszont ma olyan virulensen keltek újra életre, hogy nem lehet már ugyanúgy elintézni őket, ahogy sokáig – a szimpla történelmi hülyeségeknek kijáró legyintéssel.

Kell lennie itt valami szellemtörténelmi búvópataknak, évtizedeket túlélő konstrukció- és gondolatvírusoknak – ez a felismerés pedig elég lehangoló. Kétségtelenül egyszerűbb lenácizni mindenkit ezzel kapcsolatban (értem a pszichológiáját is: megbélyegezni és ezzel rögtön a Vállalhatatlan és a Nem Létező alvilágába utalni), de itt rögtön válasszuk is le az aktuálpolitikáról a szellemtörténetet.

Gyurgyák János könyve nem hibátlan, de páratlan a mai hazai könyvpiacon, mert nem axiomatikus indulatot, hanem józan és kitartóan fürkésző figyelmet szentel ennek az állítólag már rég meghaladott, úgynevezett fajvédő kérdésnek. Szóval egyszerre fájdalmas, kiábrándító és időszerű. Az állóra vágott képről egyébként eltűntek a szélein állók – két katonatiszt, egy csavarhúzós sofőr és egy vidéki földbirtokosintéző-forma –, akik szociálisan tarkábbá tennék a felhozatalt, így maradnak ezek a középosztálybeli úriemberfazonok, és velük valami bizarr zavar.

Azért rugózok ennyit a borítókép körül, mert ez a fotó szerepelt már a szerző előző könyvében (Ezzé lett magyar hazátok – A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története), és éppen a magyar fajvédelemmel foglalkozó rész nyitányaként. Gyurgyák tehát nyilván nem volt vele elégedett és kibővítve, átszerkesztve akarta újraírni azt az akkori, meglehetősen ömlesztett részt. (Amiből egyébként tavaly a doktori értekezése is megszületett.) Most úgy szerkesztette újra, hogy egy-egy csomópont köré építette bele a főszereplőket (Szabó Dezső, Bangha Béla, Gömbös Gyula, Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Prónay Pál), és velük egy-egy típust (a próféta, sajtóapostol, politikus, mártír vagy a végrehajtó mozgalmár).

Az ismertetésnek így íve lesz, ezúttal is csak a jelentős (eredeti?) fajvédőkkel foglalkozik, a sokszorosító holdkórosokat, sajtómunkás epigonokat helyesen kihagyja. Viszont ezúttal is nagyon hiányolom a tágabb szellemtörténeti tájképet, a nemzetközi párhuzamokat: volt-e és milyen volt közben mondjuk az osztrák, francia, lengyel vagy román fajvédelem? A másik hiányérzetem abból fakad, hogy a szerző csupán ismertet, azaz saját mondataiba áttéve kicsit meg is szelídíti, megemeli szereplőit, pedig végletes/pátoszos/uszító világuk éppen bővebb szövegszerűségükben lenne igazán jellemző.

A magyar fajvédő gondolkodás az 1919 utáni évtizedekben kapott jelentős szerepet a magyar eszmetörténetben, tömegek gondolkodását alakította, megágyazott a nemzet zsidó polgárainak fokozatos jogfosztásához, de ami ideológiailag sem mosható össze a későbbi magyar nácikéval. A szerző egyik alaptétele: a fajvédők antiszemitizmusát fontos megkülönböztetni a nyilasokétól, és nem csak a józan filológiai pontosság miatt. Más a kiindulásuk, ők inkább nemzetvédelmi hevületből rekesztettek (volna) ki zsidót, svábot, Nyugatot, mindenkit, akit a magyarra veszélyesnek láttak, míg a magyar nácik már részben exportanyagból dolgoztak, és nem álltak meg a verbális nemzetostorozásnál.

A fajvédő nemzetféltés mélyén Trianon sokkja áll a „kicsivé válás” kollektív neurózisával, de az „újra naggyá levés” hátterében mindig valami nagyot mondó, romantikus fantasztaság is dolgozik: örökösen Végveszély van, nekünk pedig örökösen Történelmet kell csinálnunk. Közben a fajvédők maguk is megjelenítik azokat a nemzeti őstoposzokat, amelyekről vizionálnak: az „örök balek” (Szabó Dezső) vagy a „turáni aléltság betegségébe esett” (Gömbös Gyula). Persze közben nemes és nagylelkű, de azért naiv és hiszékeny is, ezért élhetetlen a kapitalizmus anyagiságában. (Az osztrák, a francia, a lengyel vagy a román nem?)

És persze a zsidó még kétarcúbb. Belterjes, korcs és torz, mégis veszélyesen hatékony faj – és úgy utáljuk ezt benne, hogy mögüle kilátszik az irigység. Csakhogy végleg világos legyen: ilyen könyv nem születik minden évben. Miközben rettenetes színvonalú bulvárpolitikával zajlik a napi handabanda, egy ilyen alapos és saját utat járó mű könyvtett is – ritka, mint pártelnökségi víziók helyett a hosszú távú koncepció. A napi választékban akadnak ugyan érdekes könyvek meg érdekfeszítő külföldi átvételek, de ilyen alapos apparátussal és ennyire húsba vágóan mai témáról olvasni igazi esemény. A lépten-nyomon előbukkanó és borzongató áthallások emlegetését pedig direkt kerültem. Kellemetlenül sok van belőlük.

Osiris, 272 oldal, 2980 forint