Warum? – ez jutott eszembe akkor, 1987. november 22-én, mikor utoljára voltam kinn Fradi-meccsen. Warum? Miért?

Apámmal voltam, és Bandival. Az ember – mint az Spiró szép novellájából is tudható – meccsre apjával jár. Amíg lehet. Aztán a fiával. Ha lehet. Akkoriban gyakran jött velünk volt tanítványom, későbbi és mai hírlapíró barátom, Bandi is. Megjelent a lakásban, és vidáman rikoltozott: „Éljen! Éljen! Az MTK-VM! Indulunk, Misi bácsi!”

Bandinak nemigen volt apja. Ha volt is, szerteszét. Szívesen kölcsönöztem neki. És indultunk. Azokban az években, az utolsó években gyakorta jártunk meccsre. Apám ráért, a heti egynapos tanításon túl sok dolga nemigen akadt, túl volt már az első műtéten. De kórházba járogattunk, anyámhoz, én feleségemhez is, mindkettőnkre ráfért a vasárnapi kikapcsolódás. Bár apám szenvedélyes Fradi-drukker volt, oda már nemigen mentünk, az Üllői útra, a Czabán Samu tér, a Hungária út felé igyekeztünk inkább. Akkor is oda troliztunk, az MTK-meccsre. Az MTK–Fradira.

Warum? Warum? Eleinte nem volt semmi baj,még ha mutatkoztak is előjelek, de az első gólig a Fradi-tábor elsősorban az övéit biztatta, ha az artikulálatlan ütemes ordítás biztatásnak minősíthető. Szerbusztokkal indítottak, majd harcosabbak lettek a szenvedésnél. Aztán az első hazai gól után felharsant az első „Zsidók!”, és felbukkant odaát egy német zászló is. Majd a második gól után kezdődött a libázás és gágágázás, a harmadik után pedig már kórusban zúgott a „Mocskos zsidók!”

„Mondtam, Misi bácsi, hogy ne ide jöjjünk”, morgott Bandi. Apám hallgatott. Átnéztem. Arcán végtelen szomorúság ült. Warum? Akkor már tisztába jöttem azzal, hogy a Fradi-drukkerséget tanára, zongoratanára nevelte belé. Ő nevelte belé azt is. Faragó György. Csodálatos ember volt, és csodálatos zongorista. Faragó apja volt az, aki húsz éven át minden vasárnap ebéd után lement – a Szinva utcában laktak – elszívni egy szivart. Aztán egyszer csak nem jött fel, nem jött soha többé. Pár évvel később Amerikából érkezett róla valami kósza hír. A két fiút szegény zongoratanárnő mama maga nevelte fel.

László nagyszerű pedagógus lett. Gyurika, mert mindenki így szólította, csodagyerek volt, és roppant sokoldalú. Tizenévesen Nemecseket játszotta Balogh Béla filmjében, kitűnően végzett a fasori evangélikusoknál, négy évet végzett a jogi karon, végigkoncertezte fél Európát, versenyeket nyert. A Nemzeti Zenedének, majd a Zeneakadémiának lett legendás tanára. Aztán 1941-ben kipenderítették onnan. Warum?

Közben három-null lett, és folyamatosan zúgott a mocskos zsidózás. Később Zsiborás tizenegyest védett, majd szépített a Fradi. Aztán sodródtunk kifelé szótlanul. A fradisták – nem ötvenen, százan, de több ezren – ütemesen és folyamatosan harsogtak, hörögtek: „Mocskos zsidók! Mocskos zsidók!” Faragó a Zenedében még maradhatott, ott volt apám a tanítványa. Apám éppúgy származása miatt nem tanulhatott a főiskolán, ahogy Farargó nem taníthatott ott. Faragó igazi polgár volt, választékos, elegáns, tanítványait arra nevelte, hogy úriember nem gyakorol sokat. A lányokat – mind szerelmes volt belé – kisasszonyozta, a fiúkat a millenárisra vitte, és futballmeccsekre, az Üllői útra mindenekelőtt. Szenvedélyes fradista volt. Maga is jól focizott. Összes tanítványából Fradi-drukkert nevelt.

Kapáló rendőrlovak, ugató, vicsorgó farkaskutyák, közönyös arcú rendőrök között vitt utunk el. Mintha háború lett volna. Zúgott a „Mocskos zsidók!” Apámra néztem. Nem félt. Szomorú volt, végtelenül szomorú. Tudta, mi következik. Akkoriban már mindennel tisztába jöttem. Fradistának lenni egy zsidónak, lezsidózható magyarnak emancipációs aktus is volt. A magyarsághoz való ragaszkodás kifejezése. A hazához való kötődés gesztusa. Akit a fradisták maguk közül kilöknek, azt a hazából vetik ki. De az nem lehet. Hitte Faragó, és hitte sokáig apám is. Aki mindig azt mesélte, hogy az Üllői úton még 1944-ben sem volt zsidózás.

Faragót 1944-ben kizárták a Zenedéből, és leparancsolták a pódiumról is. Még adhatott egy búcsúkoncertet a Nagyteremben. Pár hónappal később meghalt, 31 éves volt. Warum? Utolsó koncertjén utolsó ráadásként Schumann Opus 12-es Phantasiestücke című sorozatából azt a kétperces gyönyörű, fájdalmas, búcsúzó darabot adta, melynek ez a címe: Warum?

Többet nem voltunk apámmal Fradi-meccsen. És ahogy elnézem, nélküle sem megyek ki már soha.