Soha nem akartam emlékezni. Egész életemben próbáltam elfelejteni mindazt, ami történt. Hiába, nem szabadulhatok – ezek Kováts Judit könyvének utolsó szavai, s a zárás arra a képtelenségre, arra a tehetetlenségre is rávilágít, amely miatt ennek a kötetnek meg kellett születnie.

Tényregény – mondhatnánk, s nem is tévedhetnénk nagyobbat. Mert bár a szerző, mint a fülszöveg is írja, huszonhárom személlyel „közel százórás” anyagot gyűjtött össze pályája során, a szöveg egyetlen ember, Somlyói Anna életét meséli el. Pontosabban élete mélypontját, a második világháború körüli időszakot, abban történt minden, ami fontos az életében.

Holott ez a „bár” is csalóka. Ezerszáz óra sem elég ahhoz, hogy egy ember ilyen jól megírjon egy könyvet, ennyire szárazon, világosan és éppen ettől fájdalmasan meséljen el valamit, ami nem az övé. Ám az irodalom varázslata az, hogy minden azé az emberé, aki ír, még ha hivatalos önéletrajzában nem is vallhatja a magáénak. Az irodalomhoz valami több kell, mint oral historyk: tehetség, alázat, arányérzék, empátia.

A Hidegvérrel is tényregény, de abban Capote hűvösen óvakodik attól, nehogy valaki ráismerjen, nehogy valaki azt állíthassa, ennek az egésznek köze lehetne az íróhoz. Kováts Judit nem óvakodik: Somlyói Anna hangján, mely az első mondattól az utolsóig hitelesen szól, egy olyan életszakaszt beszél el, amely hátborzongatóan embertelen, miközben minden pillanata emberekkel esett meg, sőt: az embereknek „köszönhetően”.

Van itt minden: árulás, gyávaság, erőszaktevés, gyilkosság, lopás, kényszermunka. „Hullámokban édeskés, émelygős szédülés tört rám, ami nem volt rossz, mert elvette a fájdalom élét, rövid idő múltán azonban elkezdtem valamiféle sűrű, sötét mélységbe zuhanni. Zuhantam, zuhantam, de még mindig nem értem az aljára, s az édes bódultságot szűkölő rettegés váltotta fel.” Ezt érzi Anna az után, hogy akárhány orosz katona végigmegy rajta. Később még sokan így tesznek, de azt már szinte idegenként éli meg, éli túl.

„A büszkeség és hazafiság, amit az erődben éreztek, szertefoszlott, már csak túlélni szerették volna.” Ettől is jó ez a könyv, hogy ilyen kétértelműmondatokat lehet olvasni benne. Ha akarom, a háborúra vonatkoztathatom a „túlélni szerették volna” szókapcsolatot, de érthetem úgy is, hogy a büszkeségen és a hazafiságon szerettek volna túl lenni. Nem csoda: hangsúlyos szerepük volt benne, hogy a dolgok idáig fajulhattak.

És attól is jó ez a könyv, hogy saját szavai vannak. Nem présel bele minden mondatba egy sajátos kifejezést (a történet egy Nyíregyháza melletti falucskában játszódik), de olykor felbukkannak, és előre-hátra megfűszerezik a hangulatot. A vonat „becsühög” a kis helység állomására, egy lejtőn jól „sikárkóznak” télen, a só éppen csak „megvakítja” az ételt. Nem sok ilyen akad, de ezeknek köszönhetően érződik, hogy tényleg valaki, egy azonosítható személy, egy idős nyírségi tanítónő mesél. Az elbeszélő hitelességét a borzalmas történetek mellett ez a kis pikantéria adja meg.

Végül azért is jó ez a könyv, mert nem alkuszik. Túlságosan is gyakran öntünk le mindent valami furcsa, felületes és ízléstelen megbocsátással, amelyben több a menekülés, mint a keresztényi szeretet. Azt, hogy az anyja sohasem segített rajta, éppúgy elmondja, mint azt, milyenek voltak azok a magyarok, akik az oroszoknak hajtották fel a lopnivalót és a lányokat: „Túltettek az oroszokon. Mosolyogva árultak el, és a kisujjukat sem mozdították, amikor azok lelőni készültek bennünket.

Ha azonban úgy fordult a sors kereke, hogy el kellett számolni a tetteikkel, a legnagyobb árulásukat is azzal mentegették, hogy kényszerből cselekedtek.”Mikor végül az egyik áruló a háború után kéri, bocsásson meg, Somlyói Anna azt mondja, „a történteken már senki sem változtathat, maga számoljon el a lelkével, helyettük én megbocsátok.” Gondolom, az áldozatokra utal, de hát ebben a gesztusban több a legyintés, mint a megbocsátás.

Kováts könyvét az olyan kötetek közé sorolom, amelyek a tudósítás pontosságával beszélnek az iszonyatról. Mint a Primo Levié vagy a Polcz Alaine-é.