Zenei sűrítés
A gazdasági válság és az állam kulturális mélyszántásainak idején kápráztató gondolat, hogy egy kulturális magánintézménybe igyekszem. Igen, egy kulturális magánvállalkozás új épületébe, amely fölött súlyosan százmilliós bankhitelek lebegnek (na jó, EU-s és állami támogatások is), létezik azonban egy konok és állhatatos zenész, Gőz László, akinek a személye és kitartása mindezt felülírja. A BMC másfél évtizede létezik, elég csak annyit említeni, hogy a dzsessztől a kortárs zenéig mindig minőséget hoztak létre, túlélték a lemezkiadás alkonyát, és mindig sikerült valahogy váltaniuk. Szerencsére én a másik, a fogyasztói oldalon állok, a dzsesszt szeretem, örülök tehát a kínálat növekedésének, miközben azért az első mondat nemcsak kedves felütés, de a realitások számbavétele is: ha a MüPa, a Trafó és az egyszer csak kinyitó CET kulturális háromszögét a BMC-vel trapézzá rajzolom át, még mindig nem a belvárosban, csak Ferencváros területén maradunk. A kínálat további alternatív helyekkel bővül, közben a válság tart, a fizetőképes kereslet pedig – a hangsúly különösen az összetétel első tagján van – csökken.
Közel az új Közgáz-campushoz, a Ráday utcához, a Nagycsarnok mögött még eldugva is jó hely ez. (Figyelem, a csarnokban egyébként újabban húsos lengyel kabanos kolbászok törik meg a szétpaprikázott magyarok kizárólagos uralmát, a sültekből darált kenőke, a mazúri zsír pedig a régi idők „véndős zsírban” eltett sült oldalasainak távoli ízrokona!) Piacozóként régóta követhetem, ahogy az itteni régi házat szerkezetig visszabontották, aztán hosszasan állt oszloposra belezett szép torzója, majd beépítve lassan új életre kelt.
Már abból a szerkezetből látszott, hogy milyen arányos volt az a 120 éve épült, egyemeletes lakóház (két utcai oldalán boltok voltak, a többi között egy delikatesz- és déligyümölcs-kereskedés is). Az új épület tervezői (ART1st Design Stúdió, benne Taraczky Dániel, Gőz Dorottya, Chehadé Abdel-Rahim) mindezt lényegében felerősítve őrizték meg, a túloldali magas irodaépületek árnyékában és az üveg falak kontrasztjaként különösen jól mutat egyszerű, valaha külvárosi neoklasszicizmusa, szolid harmóniája. Sarkán, a Duna-part felé nézve viszont egy különös fekete toronybetét töri át, teszi az addigiakat kissé díszletszerűvé. Nem illeszkedik a korábbi szintekhez, mintegy belülről tör elő a homlokzatra, jelezve a megőrizve megújulást. Világos a hangsúlyozott kontraszt a meleg fehérre vakolt, régit idéző homlokzatok és a fekete lemezzel pikkelyezett háromtételű bejárat idom között, különösen, hogy ez a tulajdonos lányának, Gőz Dorottyának volt a diplomamunkája. Az alá/belé került új, második bejárat a ház hangsúlyait is természetesen helyezi át erre a sarokra, a tetejéről állítólag egészen a Dunáig kilátni, bár számomra egy árnyalattal több dramatikus feszültség szorult bele – talán jobban állna neki, ha csak egy befogadó házra emlékeztetne, és nem Bachman Gábor és Rajk László híres rendszerváltós neokonstruktivista díszletére, amely Nagy Imre 1989-es újratemetésére készült a Műcsarnok elé. (Utóbbi az irányzat talán nem véletlenül egyetlen megvalósult hazai emléke: kivételes és kivételesen szimbolikus időkhöz kötődik.)
És akkor megint csak bent vagyunk. Meglep az a soktételűség, amellyel ezt a kívülről szabályosnak látszó épületet sikerült telerakni. Középen az udvar beépítésével nyert nagy koncertterem, egyik oldalon a kétszintes étterem dzsesszklub, feljebb hangstúdiók, az információs központ és könyvtár, irodák, öltözők, sőt még néhány vendégszoba is.
A BMC maga a rugalmas sok lábon állás, és ezt tükrözi a házbelső is. Az egymás mellettiségeket láthatóan volt idő kiérlelni, minden sarok gondosan kihasználva, a terek olykor csereszabatosan képesek egymásba folyni. A fekete változataival játszó kő és keményfa burkolatok meg a látszóbeton így együtt, megnyitás előtt még belakatlanul, nekem a kelleténél több hidegséget (kortárs szikárságot?) sugallnak, de emlékezetes mégsem ez marad. Hanem az az egyszerűségében eredeti fémborítású henger például, amely az egyik lépcsőházat díszíti, ugyanakkor a klub-étterem pultját/raktárát építették bele; és főleg az a mindenhol előbukkanó sorminta, amely a régi házból maradt. Több is ez, mint sorminta: éppen az a legemlékezetesebb, ahogy az új részletek ezekkel a fekvő tégla- és kősorokkal kombinált régi faldarabokkal mint múltmintázattal találkoznak.
A lényeg meg csak ezután jön, amikor vendégekkel és zenével, gondokkal és felemelő pillanatokkal az úgynevezett élet is beköltözik majd.
Budapest Music Center Ferencváros, Mátyás utca
