A hazai változat nem hódította meg a glóbuszt, pedig az indonéz vagy a kenyai közönség alighanem élvezettel ismerkedett volna meg a „Malév-repülővel utaztál, gyorsan célba értél, lépj a 22-es mezőre!” típusú instrukciókkal.

Az áttörés elmaradt, fókuszban manapság inkább az Angry Birds című számítógépes játék van, de a Gazdálkodj okosan! sem veszett a múlt ködébe: például azért, mert az RTL II ezzel a címmel indított műsort. A produkció príma ötleten építkezik, ám a kvázi mélyanalízis előtt csöppet elidőznék a keresztelőn. Főként azért, mert ha a kapitalizmus szeret viccelni, akkor most fetrengve röhög.

A Gazdálkodj okosan! társasjáték a szocialista erkölcsnek is megfelelő ideából fakadt: a részvevők lakásért hajtottak, szépen berendezték, teljesítették a tervet, és a többiek is célba érhettek. Ezzel szemben a Monopolyban zajló rivalizálás keretében leszámolhatunk a konkurenciával, mivel az győz, aki kisemmizi a vetélytársakat. Hiába a nemes üzenet, a szovjet térség meg mindenféle puha és kemény diktatúra után, de még Kína és Thürmer Gyula előtt, a Gazdálkodj okosan! is behódolt a kapitalizmusnak, amennyiben az e címen futó tévés attrakció az eladósodott családok gazdálkodásának ésszerűsítését és újjászervezését tekinti céljának. A riporter (Gombos Veronika/Kormos Gyula) tanácsadók (MáhrZsuzsa, Roboz Zsóka) kíséretében látogatja meg a bajba került családokat, összesíti a tartozásokat, feladatokat ad, házi költségvetési egyensúlyt keres, súlyos dilemmákra mutat rá (el kell-e adni a házat?, lakhelyet kell-e váltani a munkahelyszerzés érdekében?).

Több történet nem volt éppen telitalálat, akadt unalmas adás, ám a szerkesztők olykor remekül választanak. Például akkor, amikor a 35 éves, három gyermekét egyedül nevelő Horváth Ágnes dermesztő mindennapjairól számolnak be. Lényegében a frissítésre hivatott vágóképek is fölöslegesek voltak,mert a néző figyelme aligha csökkent. A devizahitelek csapdájában vergődő asszony beszélt több százezres telefonszámlát ráhagyó „legjobb barátnőről”, jelzálogról, gyertyafényes estéket eredményező rezsitartozásról, rosszul megválasztott társakról és a felelőtlen döntések nyomán veszélybe kerülő nagyszülői házról.

Igaz, ez utóbbi csak akkor kerül a fókuszba, amikor a vendégek szembesítik a tényekkel. Táblázatok úsznak a képernyőre, és meghökkentő adatok látszanak 16 millió forintos adósságról, a törlesztőt sem fedező havi bevételről…

És olyan súlyos mondatok állnak meg a levegőben, amilyenek kereskedelmi média vizuális szekciójában legalábbis szokatlanok: „nem magamnak, a gyerekeknek akartam otthont”, „megtanultam, hogy ha elfogadom a segítséget, az nem azt jelenti, hogy gyenge vagyok, hanem azt, nem vagyok egyedül”.

Persze akad probléma bőven a műsorral. Máhr Zsuzsa például tőlem már érettségi tétel is lehetne, mivel minden adás elején beolvassák a részletes életrajzát, egy gyönge hármasra lefelelnék belőle. A casting is javítható, és megoldást kellene találni az után követésre, mert minimum érdekes lenne megnézni, mire mentek a szereplők. Mert most megfogadták ugyan, hogy újrakezdik, és nem adják fel, de vajon előreléptek-e? Ám majdnem mindent megbocsátunk, amikor Horváth asszony példáján keresztül megannyi család tragédiáját ismerjük meg, és szembesülünk azzal: sokan közülük nem akarják látni, mekkora a baj. Vagy egyszerűen nem értik: van olyan, hogy nincs tovább.

Amúgy az a csatorna küld a képernyőre korszerű közszolgálati tartalmat, amely csereszabatos celebekből termeli meg erre a pénzt, miközben ott nem sikerül hasonlót gyártani, ahol erre közpénzből lenne lehetőség.

Egyebekben: Horváth asszony azt találta mondani: az a szörnyű, ha úgy tűnik, nincs vége, nincs kilátás. De talán van, ha az életet mégsem a Monopoly, hanem a Gazdálkodj okosan! szabályai szerint játsszuk.

Ha úgy.