Jó ideje faktum, hogy az OSZK 1985-ös palotába hurcolása eleve sem volt az évszázad ötlete. Már az elején látszott, hogy az előkelő miliő viszonylag nehezen megközelíthető, és az is igen hamar kiderült, hogy a hely se elég tágas, főleg ami a raktározási igényeket illeti. Mindehhez jöttek még a műszaki gondok, szinte már a nyitással egy időben, tudniillik a gépészeti rendszert már 1974-ben elkészítették. Az elmúlt másfél évtizedben többször lábra kelt a hír, hogy az OSZK-t alkalmasabb terekbe helyeznék, de a szó elszállt, a könyvtár maradt.

Röpül az idő

Az elmúlt évtizedekben a raktározási gondokat nem sikerült megoldani, noha erre nézvést is voltak szép ívű elgondolások: például egy a Vároldalba álmodott mélyraktár, amelynek költségét már az ezredfordulón úgy 2,5 milliárd forintra taksálták. A hozzáértők már 1996-ban azt jósolták, hogy az ezredfordulóra megtelik a könyvtár, és nem tévedtek: a raktári gondokat csak úgy tudják valamennyire megoldani, hogy a könyvtárosok tonnákat mozgatnak meg egy-egy újabb folyóméternyi szabad helyért. (Így lesz az övék csöndes szellemi tevékenységből nehéz fizikai munka.) Erre annak ellenére szükség van, hogy Csillaghegyen rendelkezésre áll egy külön depójuk. Egy időben felvetődött, mi volna, ha ún. tömörraktárat (mozgatható, folyosók nélküli tárolórendszert) alakítanának ki, de amikor közelebbről megvizsgálták az opciót, kiderült, hogy a ház födéme nem bírná el a fémépítmény súlyát. Az intézményt főigazgató Sajó Andrea úgy számol, hogy a mostani negyvenezer helyett minimum nyolcvanezer négyzetméternyi helyre volna szükségük ahhoz, hogy legalább úgy húsz évre megoldódjanak a gondjaik – nos, pont ez a plusz negyvenezer négyzetméter látszik a legkevésbé.

A könyvtár általános kondíciói is csak romlottak az utóbbi években. Szinte nincs nap, hogy a tizennégy liftjük közül valamelyik el ne romlana; felvonót üzemeltetni amúgy is drága mulatság, hát még ha folyton javítani kell. Nagyjából ez a helyzet az 1985-ben munkába állított telelifttel, az elektronikus könyvszállító kocsikkal is: az 1,6 kilométer hosszú sínrendszeren kanyargó berendezéshez már nincs se gyári alkatrész, sőt már kiképzett szerelő se nagyon, a helyi karbantartók toldozgatják-foltozgatják, amíg lehet. Természetesen a negyvenéves villany-, vízvezeték- és fűtési rendszer is bőven elavult már, mindenhetesek a kisebb beázások, az ódon ablakok nem záródnak rendesen (van, amelyiket már rég beszögelték), dől be a hideg – ezeket ráadásul csak műemléki felügyelet alatt cserélhetnék ki, az eleve horribilis összeg tehát még gigantikusabb lenne.

Alkalmunk nyílt arra, hogy bepillantsunk a palota közönség elől rejtett zugaiba, és élesben is szemügyre vegyük, miről beszélt Sajó Andrea. Alkalmi vezetőnk, Galovtsik Zsolt működésfenntartási osztályvezető, valamint Elbe István információszolgáltatási igazgató elsőként a gépházba kísért bennünket. Fortuna ezúttal kegyes volt hozzánk, lift nem akadt el, így szerencsésen megérkeztünk az 1. szintre, ahol extenzív dohszagban, kitartóan vizesedő, hámló vakolatok között cserkelve jutottunk el a gépházig – innen kap a palotaszárny hideget, meleget. Az egyik oldtimer berendezés előtt csinos villanymotort fedeztünk fel az aljzaton, cseredarab, ha egy másik egyoldalúan felmondja a hosszú szolgálatot – tudtuk meg –, ami egészen megnyugtatóan hatott ránk, mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a pótalkatrész pont egyidős avval, amely várhatóan mindjárt el fog romlani. Itt hangzott el: negyedmillió forintot szerettek volna nyerni egy pályázaton, ebből elvégezhetnék a legfontosabb gépészeti munkákat, de kiderült, hogy csak 2014 és 2020 között lesz esély a munka elvégzésére. A második szint egyik korridorján különös bútorraktárral szembesültünk, itt viszont azt tudtuk meg, hogy a lebontott kiállítások szekrényzeteit a finisszázsok után finom kézzel szétszedik, hogy aztán újabb és újabb tárlatokon hasznosíthassák őket – ezzel is sokat lehet spórolni, plusz az asztalosok méltán érezhetik: nem élnek hiába. A hetvenes-nyolcvanas évek tervgazdasági atmoszféráját felidézendő, benéztünk a hivatkozott telelift vezérlőtermébe, majd egy ISBN feliratú irodába, ahol megfigyelhettük, hogyan fest egy ipari fűtőtest a hozzá tartozó burkolat nélkül, valamint hogy mennyire érdekes rajzolatokat képes kialakítani az eső a rosszul záródó ablakok fakeretein, belülről.

Nyolcadik szint

Utolsó, tehát két évvel ezelőtti látogatásunk során persze nem csak lehangoló események történtek a Budavári Palota F épületében. Az alkalmi események, kiállítások közönsége egyre nagyobb, ezért (például) tavaly, Corvina néven irodalmi kávéházat nyitottak, megújították az ajándékboltot, a 8. szintet pedig, ahol korábban a könyvtártudományi szakkönyvtár működött, teljesen kiürítették azzal, hogy a hatalmas térből, amint a büdzsé engedi, konferencia- és rendezvénytermet alakítanak ki. A szakkönyvtár dokumentumállományát az egy szinttel lejjebb lévő olvasóteremben helyezték el, volt rá hely, ugyanis a beiratkozott olvasók száma viszont sajnos egyre csökken: évente nagyjából ezerrel.