Látunk abszolút tíz év alatti kissrácot (nyakában babos kendő), és látunk már bőven nagymamakorba ért asszonyt (nyakában babos kendő) a vonatkozó nagypapával (csuklóján babos kendő). Itt ez a csávó a rojtos bőrzekéjében úgy néz ki, mintha most lépett volna le egy kis költségvetésű western forgatásáról, hogy koccintson a szegecsekkel kivert dzsekiben (alatta: olvashatatlan metallogóval ellátott póló) feszítő haverjával – talán éppen miattuk nem jutott már nekünk az akciós törkölyből. A teljesen konszolidált családapa (+ a család) mellett jól megfér a már fél nyolckor csatakrészeg huszonéves, és olyan flottul elegyedik szóba az egyébként saját bevallása szerint a Balaton Sound zenei univerzumát kedvelő kripto-beatricés aranyifjú a korosodó rockerpárral a pultnál, hogy öröm nézni.

Nyolc előtt pár perccel elsötétül a szellős telt ház, majd megjelenik Nagy Feró, hogy egy szál gitárral nyomja el a Nagy László versére írt Ki viszi át?-ot, rögtön ezután pedig jön a kötelező „támadás, 1-2-3”, és máris nyakig vagyunk a Jerikóban. Tényleg megérkeztünk.

A nagyferóság konzervál, jutunk a következtetésre, hiszen a frontemberen egyáltalán nem látszik, hogy közelebb van már a hetvenhez, mint a hatvanhoz. A zakó alatt ing, babos nyakkendő. Kicsit sajnáljuk, hogy már így az elején ellövi a banda a kedvenc számunkat (Nem kell), de a bánat nem tart soká. Csak még egy fél percig: Feró Cipő emlékére ennyi csöndet kér a rajongóktól. Aztán beindul az a változó hangulatú hömpölygés, amit mindközönségesen csak Beatricének nevez a művelt nagyközönség. A punk és a líraiság váltogatja egymást, mármint a zenekarhoz mért punk és líraiság, a tempó és a hangvétel tehát dinamikusan változgat, de közben azért végig ott a vibráló, többnyire áttételes politikum, amely a banda sorsát valamelyest ismerve: kicsit sem meglepő. Egykor sokat mondó, és ma sem épp jelentés nélküli dalok sorjáznak, a közönség meg végigüvölti a szövegeket. A Magasvári Viktor (gitár), Laczik Ferenc (basszusgitár), Nagy Hunor Attila (dobok) alkotta aktuális felálláshoz időnként vendégek csatlakoznak, Gidófalvy Attila, majd Benkő László is beáll billentyűzni, de Németh Alajos, D. Nagy Lajos és Zselencz László is érkezik. A munkásmozgalmi dalcsokor keretében a színpadra vergődő hoszteszlányok Kádár, Lenin, Rákosi és még valamelyik nyilván nagyon fontos pártvezér arcképével ellátott dobozt viselnek a fejükön, Feró lesmárolja az egyik portrét, úgy látjuk, éppen Kádárt, van vígjáték is tehát (igaz, láttunk már erősebbet). A vizuális rásegítés különben jó, nincs túlgondolva, a kivetítőn archív fotók, illetve a dalokhoz illeszkedő képek váltják egymást. Nem is kell több.

Legyen szó a Chuck Berryt megidéző Johnny B. Goode-ról, vagy az Utálom az egész XX. századot-ról, a Psalmus Hungaricusról (Dsida Jenő nevét sajnos nem sikerült jól leírni a kivetítőn), esetleg a legutóbbi lemez címadó daláról, a Vidámság és R’n’R-ról, a 8 óra munkáról, vagy éppen az Azok a boldog szép napokról, árad a kemény szeretet, nincs itt semmi hiba. Vagyis nyilván van, de kit zavar. Aki szereti, nem tökéletes baritonja, a hibázásra való képtelensége miatt bírja Nagy Ferót, és hát ez tényleg baromira nem egy minden másodpercében kitalált, megkonstruált énekverseny – ez egy rockkoncert. Annak meg tök jó.

Boldog születésnapot!

A közönség végigüvölti a szövegeket