Hírlapírói pályám kezdetén mindennap tiszteletemet tettem munkahelyemen, amely akkoriban még a Blaha Lujza téren lévő sajtóházban székelt.

A negyvenes évek végén alaposan átalakított épületben évtizedekkel korábban számos újságíró rokonom is dolgozott, igaz, meglehetősen más irányultságú lapoknál, mint én. De azért számos családi történet szálazott a házhoz, amelyet talán ezért is laktam be könnyeden.

Otthonosságomat csak erősítette, hogy amikor kora délutánonként megérkeztem a lap kulturális rovatának ajtaja elé, azt csukva találtam. Hamar kitanítottak arra is, hogyha bemennék, halkan, óvatosan mozogjak, és lehetőleg rövid ideig. A belső, rovatvezetői szobába pedig még véletlenül se tegyem be a lábamat. A rovatvezető, Vörös T. Károly is kinn sertepertélt a folyosón ilyenkor.

Odabenn ugyanis a díványon MGP aludt. Ez neki ősi alapjussa volt. A délutáni szunyóka. Nem lepődtem meg ezen; polgári családban cseperedtem, mindenkim aludt délután. Aludt délután minden ősöm, de a férfiak kivált. Anyai nagyapám, aki építész volt Algériában, mindennap nyolcra járt a hivatalba, onnan pontban egy órakor távozott, és hazasétált. Útközben megszokott kis bisztrójában felhajtotta jeges, opálos pastisát, majd otthon elfogyasztotta a nagymama által készített ebédet, és ledőlt. Általában nagyanyám is pihent kicsit, ki-ki a saját ágyában, természetesen. Sőt nagypapa nem is ott, hanem a hallban. Az igazi polgárember ugyanis, hacsak tehette, délutáni sziesztáját soha nem azon a fekvőalkalmatosságon ejtette meg, amelybe este feküdt be, hanem a hallban vagy a verandán, faluhelyen esetleg az ámbituson, a gangon.

Amikor én unoka voltam, már itt, Budán, a Horvát utcában nagypapa a fotelben aludt délutánonként, feje hátradőlt, szája kinyílt, olyan volt kicsit, mint egy halott. Anyai dédpapám, algíri nagyanyám édesapja viszont, aki szabó volt, délutánonként mindig az egy tömbből hasított hatalmas, tömör szabóasztalra kapaszkodott. Mellesleg azon is ravatalozták fel. Az ő asszonya csak egypár percre dőlt le, ahogy ő mondogatta: „Csak addig, amíg átszalad a szememen az álom.”

De hacsak tehette, délutánonként aludt apánk is, apai nagyszüleim is. Vasárnap délutánonként, a Horvát utcai borsóleveses, rántott húsos ebéd után, amelyet Lonci néni hagymás krumplija és nagyanyánk Algírból hozott tarte-ja koronázott meg, valóságos családi összalvások estek. Nagyanyánk ágyában aludt apánk – feje fölött kis madonnaszobor, arra gúnyos megjegyzést tettem egyszer kamaszkoromban, mire hatalmas pofont kaptam komcsi apámtól, aki ezzel örök időkre belém verte a toleranciát. Nagypapa ágyában anyánk horkolt, mert horkolt, nagypapa pedig az ő jó kis megszokott foteljéből kontrázott le ránk, akik a mindig tiszta szőnyegen hevertünk.

Polgárember aludt délután. Irodalmi kútfőkből tudom, hogy egykor hazasétáltak pihenni a drogisták éppúgy, mint a tanárok, a mérnökök és a gyárigazgatók. Ezzel is meg persze a munkaközpontú élettel is összefüggött az a tény, hogy az emberek jó része ott lakott, ahol dolgozott, a munkahely közelében, szomszédságában, a tanár a tanári lakásban, az igazgató egyenesen az iskola épületében, a gyárosnak a gyár területén állt kis palotája, és aki messzebb lakott, az is öt-tíz perc sétával ide-oda ért. A gyári munkásoknak persze nemigen adatott meg ez a polgári luxus, de az önálló, rátarti, maga ura parasztoknak már annál inkább; a tolnai sváb gazdák aratáskor hajnali négykor mentek ki a táblákra, délelőtt tízkor bekocsiztak, ettek, és bizony ledőltek aztán. Délután gyakorta vissza sem mentek, meleg volt nagyon, és az aratás nem szaladt el, megvolt a ritmusa, rendje, mint minden egyébnek, annak is.

Ma már csak a nyugdíjasoknak adatik meg a délutáni alvás. Azoknak, akik aludhatnak egész nap amúgy is. Vége lett a maga ura rendnek. Még kifutott az utolsó, sziesztához szokott nemzedék, elment MGP is, és nyilván a díványt is kidobták. Ma már álmosan, féléberen bóbiskolva próbálnak helytállni délután a népek.

Olyan is az ország.