Ha tudni akarom, mi történt velem Japánban, felhívom Laurát – mondogatta cimboráinak a ragyogó memóriájú Louis Silvie Zamperini (1917), aki kétszer írta meg a biográfiáját, ugyanazzal a címmel (Devil at My Heels). Ráadásul: túl a kritika által is méltatott opuszain, számtalanszor mesélte el az odisszeáját. Lévén a hajdan rekordokat halmozó, kisiklott pályafutású hosszútávfutó: hős. Mondhatni, ez a hivatása. Az olasz bevándorlók rettenetes kölykeként a torrance-i veszedelemnek, majd a Torrance-i Tornádónak nevezett férfi a stadionok helyett az életben aratta legdicsőbb diadalát: sportpályafutása az 1936-os berlini olimpián, ahol ötezer méteren nyolcadik lett, véget ért.

Akkor még krakélerségből rázott kezet a Gonosszal, azaz a páholyában ülő Hitlerrel, akit Goebbels készséggel le is fotózott neki. Néhány esztendő múlva minden elkárhozott napján az ördöggel tusakodott. 1943. május 27-én Zamperini az amerikai légierő bombázótisztjeként a Zöld darázs nevű, repülésre alkalmatlan csotrogánnyal egy eltűnt gép felkutatására indul. Tíz társával együtt lezuhan, hárman élik túl a katasztrófát.

Negyvenhat nap (!) múlva már csak őt és Russell Allen Phillips pilótát sodorja a tájfun egy szigetre. A felére fogyott hadnagy és barátja alapvető túlélési eszközök, élelmiszer, elegendő ivóvíz nélkül vészelt át számos cápatámadást, s egy japán bombázó géppuskasortüzét is, de hamarosan visszakívánkoznak az óceánon hánykolódó, toldozott-foltozott mentőcsónakjukba.

Ugyanis az Army Air Forces katonái a cápáknál, a kényszerleszállásnál és a gyakori ütközéseknél-baleseteknél is jobban rettegtek a japán hadifogságtól. A halottnak nyilvánított Zamperini több mint két évet töltött Kwajaleinen, az ofunai titkos vallatóközpontban, valamint az omori és a naoecui kényszermunkatáborban. Utóbbi két, alvilági veremben találkozott az őt sötét árnyként követő, luxusban felnőtt Mucuhiro Vatanabéval; a tiszti rangra áhítozó „Madárral”. A Vaszeda Egyetemen francia irodalomból diplomázott, kifinomult szadista-szociopata őr – akinek a neves campuson kedvenc szakterülete a nihilizmus volt – a negyven legkeresettebb, A kategóriás japán háborús bűnös egyikeként 1958-ban amnesztiát kapott.

A sokmilliós példányszámban elkelt The New York Times-bestseller, melyet a Time Magazine 2010-ben az év könyvének választott: monográfia, második világháborús regény, tudósítás a káosz és téboly epicentrumából. Főként azonban egy olyan, egyszerre esendő-sebezhető és megtörhetetlen ember pokoljárása, aki évekig azt hitte, Isten szórakozik vele. Merthogy a hazatérése után nyomasztó reflektorfénybe került, kötelező élménybeszámoló-turnékon sztorizó Zamperini számára 1945 szeptemberében nem jött el a béke. Több tízezer, poszttraumás stressztől is szenvedő, csendesóceáni hadifogoly-sorstársához hasonlóan rab maradt: a lidérces emlékei foglya.

Az alkoholnak, meddő bosszúvágyának kiszolgáltatott, férjként-apaként, atlétaként csődöt mondó roncs számára a csodás változást Billy Graham evangélista hozta el. Az 1949 őszén, egy Los Angeles-i cirkuszi sátorban tartott tömegigehirdetésen Louis újjászületik, démonai elűzetnek. Keresztyén szónok lesz, majd megalapítja a Victory fiútábort, szépkorúakat istápol az Első Presbiteriánus Egyház hollywoodi székhelyén. Szidolozza az érdemrendjeit, ügyel a PR-marketingjére.

A hetvenévesen gördeszkázó, aggastyánként síelő, hegyet mászó, az olimpiai lánggal hétszer futó élő legenda megváltástörténete hideglelős konzumgiccsnek is tetszhet, melyre nyilvánvaló módon csapott le az álomgyár Teréz anyja: Angelina Jolie. Ám Laura Hillenbrand (1967) második sikerkönyve heroikus remekmű. Megsüvegelendő produkció attól az író-zsurnalisztától, akit kizárólag a klasszisok vonzanak: Seabiscuit, a múlt század harmincas éveinek versenylova, és a self-made hérosz „Louie”. A krónikus fáradtság szindrómája (CFS) miatt otthonát ritkán elhagyó szerző csúcsteljesítményének lényege, hogy Zamperinivé vált. 0–24 órában, több éven át. Mindeközben tárgyilagos tónusú, mindent/mindenkit megérteni akaró krónikás, pompás ismeretterjesztő és kitűnő lélekbúvár, akinek kíváncsiságával, igazságvágyával, olthatatlan tudásszomjával csakis a szenvedélye, párját ritkító kutatómunkája és a kvalitása vetekszik.

A Pilinszky Apokrifjének első sorát eszembe idéző, ízig-vérig szakrális kötet kivételes természetességgel szól arról, amikor hirtelen eltűnik az isteni az életből, mert legyűri azt az emberi kegyetlenség. A Rendíthetetlen saroktétele, hogy amikor a méltóság – mint a létezésünk alapja – odalesz,akkor dől széjjel a hit is. Vannak zsarnoki idők, amikor a méltóság megőrzése-visszaszerzése roppant küzdelem: ez a herkulesi, általánosságban médiahisztériától mentes harc tehet bárkit naggyá.

Cartaphilus, 496 oldal, 3990 forint