Kendőzetlen érzelmek
A kedd késő délutáni próba közben beszélgetünk a koreográfussal, aki azt mondja, ne izguljak, egy ilyen próba nagyon lassú, lesz időnk az interjúra. Előtte még instrukciókat oszt a színészeknek, valamint azt próbálgatják, hogyan menjen a fordítás és a feliratozás. Négynyelvű a produkció, a francia Bel hol franciául, hol angolul beszél a tolmácshoz, Chris Weinheimerhez, aki a próbán svájci németre fordít a színészeknek, az előadásban pedig egészen formabontó módon a színpadon ül – egy magyar tolmáccsal együtt. A színpad felett fut ugyan a darab magyar szövege, de mivel a HORA színészei szívesen improvizálnak, elkel az azonnali segítség.
A világot járja munkáival Jérome Bel, megszokta, hogy tolmáccsal dolgozik, akár Thaiföldön vagy Brazíliában. Azt mondja, ez segít a távolság tartásában. Könnyebben rálát a produkcióra, a színészeire, ha egy összekötő kapocs, egy mediátor áll közöttük. Ez esetben olyasvalaki, aki néha abban is segít, hogy kapcsolatba léphessen velük: néhányuknak ugyanis néha a saját nyelvükkel is problémájuk van, nehezen ejtik a szavakat. Chris jól ismeri a színészeket, jó ideje dolgozik velük, workshopokat tart nekik.
Vele ellentétben a koreográfus még sosem rendezett fogyatékosokat. Mikor felkérték erre a munkára, kapásból nemet mondott. Alkalmatlannak tartotta magát erre, mivel semmit sem tud a mentálisan sérültekről. De mivel a kíváncsisága erősebb volt a félelménél, azt azért hozzátette, szívesen megnézné a társulat produkcióit. Aztán egyre érdekesebbnek tűnt a DVD-n látott színház – meséli, majd azonnal hozzáteszi, az érdekes nem is jó szó erre, sokkal inkább megdöbbentő volt. Találkozót javasolt nekik Svájcban, mert kapóra jött a zürichi turnéállomás egy másik előadásával, amelyet thai táncosokkal készített. De a sérült színészekkel összehozott háromórás workshop után még mindig nem mondott igent. A következő ajánlata egy ötnapos közös munka volt, amely megerősítette abban, vállalnia kell ezt az előadást.
A döntésben nagy szerepe volt annak, hogy ők képzett színészek. Ahogy színházat csinálnak, ahogy táncolnak, az egész egyszerűen meglepő. Semmilyen hagyományos jelző – sem a jó, sem a rossz – nem releváns az esetükben. Munkájuk felette van minden megszokott kategóriának, és pont ettől válik izgalmassá. A rendezőnek teljesen máshogy kell gondolkoznia, dolgoznia velük, mint korábban, sutba dobhatja a jól bevált eszköztárát. Így elmondhatja, hogy egy egészen másfajta táncelőadás létrehozásában vett részt, mint amilyet valaha megtapasztalt. Ennek folyományaként, az alkotók és a nézők együtt balanszíroznak az elutasítás és az elbűvölés között.
A próbafolyamat eleje nehezebben ment, fogalma sem volt, hogyan vágjon bele. Aztán el kellett fogadnia, hogy ők semmit sem úgy csinálnak, mint mások. Persze ez jó is, mert sosem egyformák. Aztán megértették egymást, nemcsak a tolmács miatt, hanem mert nagyon egyszerű kérései voltak: mutatkozzanak be, táncoljanak. Talán azt is sikerült elfogadtatnia velük, hogy vannak szövegek, amelyeknek minden előadáson ugyanannak kell lenniük. A színházban valamit létre kell hozni, az adott keretek között viszont szabadok lehetnek, improvizálhatnak.
A sérült színházban minden más, mint a hagyományosban, így az elvárások is. Felesleges perfekcióban, harmóniában gondolkodni. Igaz, a koreográfus sosem hajtott a tökéletességre, valószínűleg ezért tudott jól együtt dolgozni velük. Sőt a színházi szabályok folyamatos áthágását is hihetetlenül izgalmasnak tartotta.
A koreográfusnak nem az a célja a produkcióval, hogy politikailag korrekt legyen: sokkal inkább megmutatná, hogy valójában milyenek a mentálisan sérült emberek. Mit jelent az ő másságuk. A hagyományos, intellektuális közönség körében szorongást kelt, amikor valami a normalitás határán billeg. A hétköznapokban is inkább elkerülnék őket, amikor az utcán, a tengerparton, a városban, a villamoson felbukkannak, zavarba jönnek tőlük, hiszen nem illik megbámulni azt, aki „más”. Ezt tetézi a „normálisok” bűntudata. Mivel nem ismerjük őket, félünk tőlük, mint az idegenektől. Pedig a megfigyelés a megtapasztalás – teszi hozzá Bel.
A koreográfus nem tagadja, ő is pont ebbe a szorongós kategóriába tartozott, nem véletlen, hogy elsőre nem vállalta a munkát. A próbák során tudatosult benne, hogy neki is van egy mentális sérült unokatestvére, aki igen közel állt hozzá. Számos ismerőséről épp a munka kapcsán derült ki, hogy családjában, környezetében előfordul sérült ember. De erről senki sem beszél, mindenki magánügynek tekinti. Mert ővelük nem lehet büszkélkedni, nehéz őket megérteni. Inkább az a rettegés jellemző ránk, nehogy a mi gyerekünk is „ilyen” legyen.
És hogy mit tanult a sérült színészektől? Például azt, hogy meg kell becsülnie a saját érzéseit. A hétköznapi ember elfogad bizonyos szabályokat azzal kapcsolatban, hogyan kell viselkedni. Na, ők nem. De az érzéseiket sokkal tisztábban, erőteljesebben meg merik mutatni, mint bárki más. És ez imponáló. Bel szerint az lenne a jó, ha ebben az úgynevezett normálisak hasonlítanának a sérültekre. Tanulhatnának tőlük. Épp ezért érzi feleslegesnek azt a mai, divatos törekvést, hogy a sérült embereket integrálni kellene a társadalomba. Nekik pont olyannak kell maradniuk, amilyenek.
