Házas társak

Kellő tisztelettel Francois Ozone művészete iránt sem tudok mást mondani, hogy nem az a jó a filmjében, mint amit gondolt. Vagy nem érzem át kellően ezeket az izgalmas, elfojtott, tudat alatt tartott viszonyokat, nem borzongat meg, hogy egy tanár és egy csinos arcú diák különórákat tart egymásnak.

Valahogy azt képzelem, hogy ez a normális, a tehetséges gyerekekkel foglalkozni kell, és a tanár azért is tanár, hogy továbbadjon valamiféle becsvágyat, keresse az utána következők között azt, aki helyette is Marsra száll, verset ír, magasat ugrik. Nem tudok kellő rossz hiszemmel borzongani, hogy mi lesz ebből, még ha igazgató-tanfelügyelőileg figyelmeztetnek is, hogy huhú, kedves néző, légy résen.

Hogy mindebből mi a forgatókönyvírói lelemény, terelés, álterelés, visszaterelés, ahhoz persze meg kell nézni a filmet. Nem végtelen fáradság, mert tele van nagyszerű színésszel a vászon. Mindenekelőtt Fabrice Luchinivel, aki a tehetség szépít témára nagyszerű variáció, még akkor is szépíti, amikor csak egy pulcsis, kordnadrágos mezei értelmiséginek kell lennie, aki már semmiben sem hisz, túlságosan megdolgozták a diákok dolgozatai. „Meséld el a hétvégédet! Szombaton tévét néztem, vasárnap elfáradtam, és csak döglöttem.” Valószínűleg mostanra már itthon is ilyen elmés fogalmazásokat írnak a kis eljövendők, a magam részéről még háborogni sem tudok rajta, legalább igaz. De el tudom képzelni, hogy ha százötven ilyen után valaki arról mesél, hogy egy nyáron át lesben állt egy ház előtt, mert be akart jutni, aztán összebarátkozott a háziak tökéletlen és kancsal fiacskájával, hogy a falakon belülre kerüljön, akkor az ötven körüli tanár megtörli a szemüvegét. Valami mocorog, itt egy kamasz a generáció becsületét menti meg, nem csupa agymosott fogyasztó nevelődik a Flaubert Gimnáziumban.

Ha minden úgy folytatódna, ahogy logikus meg hiteles, akkor persze nincsen film, úgyhogy nem is lehet a valóságot számon kérni a mozin. Talán valami következetességet igen, hogy ne legyen olyan pillanat, amikor zökken egyet, és már egy másik film kezdődik. De a fordulatok nélkül is meg lehet sejteni valami régies mesélőkedvet, ez a film nem azért van, hogy bárki magára ismerjen, elborzadjon, új életet kezdjen, hanem csak megtetszett egy történet, a francia filmtörténetben úgyis nagy hagyományai vannak a diákfilmeknek, miért is ne folytatnánk. Ne változtasd meg élted, mondja vállvonogatva Francois Ozone, az élet úgyis megváltoztatja magát, nem hagy békén.

Ennyi tanulság kevés volna a filmnézéshez, de Ozone jó rendező. Ha Fabrice Luchini lehet akár magától is élmény, a gyerek, Ernst Umhauer már rendezői lelemény. Angyal és ördög, néha kegyetlen kis patkányarca lesz, de legtöbbször sima angyal, kinek állán borbély ecsetje maszatol. Ha valami izgatja az embert a filmben, akkor ez, tudni lehet, hogy mi történik, csak azt nem, hogy miért. Vagy azért, mert a dolgok rendje ezt kívánja, vagy mert a gyerek nemcsak be akar jutni a házakba, nemcsak más életeket akar figyelni, de rombol, furcsa, kemény mosollyal teszi a gonosz kötelességét.

Van még mindehhez Kristin Scott Thomas is, általában el szokott az ember csodálkozni rajta, hogy mennyire jó színésznő franciául is, de most nem jó, megmarad színésznőnek, pedig a szerep szerint galériája van. Mondjuk, annak sincs semmi értelme, csak a kötelező igény, hogy legyenek kidolgozva a figurák. Van, aki lelkesedik az ilyen lelkiismeretes profizmusért.

A házban - Forgalmazza a Vertigo Média K .

Kristin Scott Thomas és Fabrice Luchini
Kristin Scott Thomas és Fabrice Luchini
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.