Ugyan mitől kerekedne jókedvem egy Morgenstern-rajz láttán, amelyen a koponya foghíjas, és szárnyas puttó lóbál ugrókötelet a bal felső sarokban, egy Kántor Lajos-könyvborítón, ahol a nemzeti trikolór pirosából vér csordul ki, és egy tollá vált férfialakon, aki a szájával, egész fejével húz vonalat a Békés Pál-illusztráción. Tettamanti kíméletlen, és azt hisszük, hogy viccel. Holott a kufsteini vár pontos látképét szorítja sapkaként Kazinczy klasszicista homlokára, illúziók nélkül idéz gazzal benőtt sírkereszteket, és nézőpontváltással torzít el egy szép, szép gonddal megrajzolt leányarcot is. Nem alkuszik a szóló műveiben, hajtószíj hajtotta kerék a biciklista feje, és különös biztatást kap a szépirodalmi műtől, amelyet illusztrál.

Ámbár illusztrációfelfogása is meglehetősen egyéni. Tamási emlékiratainak esetében még egyértelmű a csatlakozás, a sziluett-rajz mintha a spanyolozást, ezt a pásztor-intarziát, népi tausírozást követné a síkszerűségével, és az indából kinövő kaján fejek, az, hogy lónak-lovasnak egyformán patája van, épp azt a góbéságot találja meg, amely az írót oly messze megkülönbözteti halinába öltözött pályatársaitól. Hanem a legtöbb értelmezés szabadosabb. Morgensternnél a háborúban ellőtt térd a föld körül bolyong, az illusztráción nem is látszik, ellenben van egy fél láb meg egy egész, tele undok színfoltokkal. A Parti Nagy-novella figuráit sem látni, de látni sínpárt, amely ablakos falba ütközik, és ablakot, amely váratlanul kiszínesedő tájra nyílik a nyomasztóan fekete kompozícióban. És a Sorstalanságból sem emlékszünk olyan kapuzatra, amely a zavarba ejtő perspektíva miatt sem kifelé, sem befelé nem átjárható. Csak hasonló súlyosságra és abszurdra emlékezünk.

A stílus részletező, aggályos és törékeny. Tettamanti egy kézműves mániákusságával pontozza plasztikussá a tárgyakat, és egy tizenkilencedik századi árukatalógus gondterhelt realitásával mutat be velocipédet és lokomotívot, azaz a modor eleve ironizál. Ezzel az eszközzel aztán gondtalanul fedez fel nagy és kis elődöket, és fordítja az örökséget mondanivalója hasznára. A Hotel Escher ívei és oszlopai a holland mester belül kint van, kívül bent van perspektíva-őrületét alkalmazza, de megtölti rémisztő és röhögő és vicsorgó és kétségbeesett apró Tettamanti-fejek milflőrjével. Dragomán oly kevéssé gótikus novellájának illusztrálója egy megejtően kedves, buta arcú gótikus madonna. Xenophónhoz a meanderdísz hepehupássá válik – mondhatni a grafikus a képzőművészetet is illusztrálja, értelmezi.

Ez az alázatba rejtett, kitartó makacsság, ez a fájvirág szerénységgel előadott kérlelhetetlenség, egyszóval ez a tragikusból ki-kicsusszanó sajátos groteszk válik demonstratívvá a nagyméretű vásznakon. A Tettamanti-festmények nem egy másik Tettamantinak, nem egy széplelkű grafikusnak a magándolgai. Értékük, a néző számára az élményhozadék éppen annyi, amennyi pluszt a technika és a műfaj a grafikához képest kínál. Nagyobbak, részletezőbbek, színesebbek és hatásosabbak. Egy csupafej figura túlnőtt fogsora vicsorítóbb és csattogóbb képméretben, és így az önmagától megrémült szem még komikusabb, az egymás szájából kikerekedő fejek ordítása, a kontúrok elnagyoltsága vásznon hatalmasabb és megvetésre méltóbb, és a vörös, bohócgyanús orr, amely egyszersmind egy trikolór alkatrésze, egyszerre demonstrálja Örkény és a művész világszemléletét.

Az utóbbit kíséreljük meg megközelíteni a velocipéddel. Az ős kétkerekű, amelyet Tettamanti oly sokszor megrajzol, amelynek egy autentikus példányát a kiállítás falára is felszegezte, sok mindenben különbözik leszármazottjától, a biciklitől. Groteszk, nem olyan unalmas-átlagos, azaz vonzza a figyelmet. Ugyanúgy helyváltozatásra szolgál, ámbár felszállni rá nyaktörő; különleges képesség kell hozzá. Ami viszont elvitathatatlan: a nyergéből többet lehet látni.

A falra került egy autentikus példány