Az alapok nincsenek sehol (majdnem sehol) lerakva, és közben fönt egyensúlyozunk a nyolcszázadik emeleten, hátha meg lehet úszni.

Kicsit rosszhiszeműebben: annyira egyensúlyozunk, annyira magasban vagyunk, hogy már zenélni sem kell, elég, ha valahogy közvetítjük ezt a szorongást, félelmet, a végtelennel és a kimondhatatlannal cimborálunk, erre való a zene, nem? Igaz, hogy a szimfóniából magából csak valami esze hagyott felfordulás lesz, hogy voltaképpen kár volt Mahlernek annyit fáradoznia a kidolgozottsággal, a párhuzamosságokkal, a hangszínekkel, hiszen a lényeg úgyis eljut hozzánk, szenved, szenved, aztán meghal, erről szól a 9. szimfónia, nem de bár.

Lehet, hogy nem a legjobbkor idegeskedek, a Pannon Filharmonikusokra nem a nagyotmondás szándéka a legjellemzőbb, hanem az igyekezet, rokonszenves elszántsággal harcolják föl magukat a térképre, itt vagyunk, mi is tudunk, akarunk. Akarnak, egyáltalán nincs kétely bennem, agyonpróbálták magukat, láthatólag dolgoztak a szólamokon, ha nem is nagyon szép ez a hegedűhangzás, már elhagyta a nagyon nem szép fázist. Amit jelen pillanatban kevésnek érzek, az Bogányi Tibor karmester, aki kétségkívül szorgalmas és szimpatikus ember, de jelenleg csak a betanító karmesteri erényeit csillogtatja, folyton azt érzi az ember, hogy jó, jó, de ehhez még kellene egy nagy formátumú muzsikus, aki tudja, hogy mit, miért, hogyan, miképp.

Miképp, ez valahogy fontos, mert hogy leszálljunk végre Mahlerről is, már a Mozart c-moll zongoraverseny legelején is azt érezni, hogy ez nem pont az, túl nyersen teszik le a hangsúlyokat, pedig ott van velük Ránki Dezső, aki elég természetesen beszéli ezt a nyelvet. De inkább elzenélnek egymás mellett, nincs meg a boldog egymásra találás, ráborul a szürke fátyol a pódiumra.

Ránki egyébként sincs eszelős formában, végigpergeti gond nélkül a darabot, illetve annyira nem is gond nélkül, de hát helyén a szíve a pillanatnyi kihagyáskor is, maradjunk hát az eredeti változatnál: gond nélkül. Vannak kiemelt másodpercek, amikor igen ambicionálja a zenés együttműködést, jó magasra emeli a kezét, hogy figyelem, most fogom ráejteni a klaviatúrára, akkor kellene a zenekarnak is robbantani, és, mit mondjak: majdnem. Az egész fafúvós kar elég gyengén teljesít, a zenei szövet túlságosan világos, átlátszó, nincs hova bújni a sűrűben, rossz lehet így oboistának lenni.

Visszatértünk az alapokhoz, hogy egy rossz Mozart kibírhatatlan, egy rossz Mahler meg csak egy rossz Mahler, még mindig marad benne elég nafta ahhoz, hogy azt érezzük: kaptunk valamit. Fokozottan érvényes ez a 9. szimfóniára, és annak utolsó tételére, amely mégis nagy, zenés haldoklás, szívverés, aritmia, csökkenő vérnyomás, csönd, löket, csönd, csönd, végleges csönd, és hogy miről van szó, azt még Bogányi Tibor el is játssza, amint szinte összeesik a pulpituson, hát hiszen értjük. Ami addig történik, azt egyáltalán nem értem, mások is vannak így vele, tételszünetről tételszünetre csökken a nézői létszám, pedig nem olyan nehéz zene. Mahler visszamegy a kiindulási pontra, négytételes, csak zenekaros, énekes mentes szimfónia, de éppen ez az, amit egyáltalán nem érezni, hallani, nem zeneként akar hatni a darab. Ami a kellemetlen, hogy másként sem hat, megint a karmestert érzem ehhez kevésnek, élet nincs a zenélésben, megélt, átadható tapasztalat, csak mint amikor valaki a nagyok ruháját próbálgatja, a papa zakója, a Klemperer bácsi nadrágtartója, Bruno Walter cipőfűzője. De még az sem.

A Pannon Filharmonikusok hangversenye MüPa