A Színházi Kritikusok Céhe szervezte a minifesztivált, amelyet minimális pénzből (négymillió forintból) és temérdek önkéntes munkával hozott össze a szervezet. A három válogató Tompa Andrea céhelnök, Jászay Tamás kritikus, elnökségi tag és Barda Beáta, a Trafó nemzetközi projektjeiért felelős művészeti vezetője volt. A válogatásnál két fő szempontra koncentráltak: a minőségre és a külföldön eladható mivoltra – írja a Revizoronline-on Jászay Tamás. Ez a két szempont eleve adta azt is, hogy a függetlenek előadásaiból válasszanak a legtöbbet, hiszen leginkább őket invitálják a külföldi fesztiválokra. És bármennyire tiltakozik is ellene – minden lehetséges és abszurd eszközzel – a hivatalos kultúrpolitika, a határokon túl főleg a struktúrán kívül alkotók képviselik és jelenítik meg a magyar színházat. A társulattal és repertoárral rendelkező kőszínházak közül alig lehet olyat említeni, amely rendszeresen turnézna külföldön: a Katona József Színház és a Nemzeti vendégjátékai mellett Debrecent kell megemlíteni – teszi hozzá a kritikus.

Hogy mindezt miért volt olyan fontos hangsúlyozni? Azért, mert a showcase ideje alatt három tiltakozó nyílt levél is megjelent, amely azt hangoztatta, csonka a válogatás, hiszen egyetlen vidéki produkció sem szerepel a programban. A tiltakozók ennél is továbbmentek, a hungarianshowcase.hu oldalra készítettek egy áttekintést az általuk legjobbnak látott vidéki produkciókról (a com-ra végződő honlap a fesztiválé volt.) Mindhárom tiltakozó szervezet – a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete, a Magyar Teátrumi Társaság és a Színházművészeti Bizottság – ugyanahhoz a két emberhez kötődik: Vidnyánszky Attilához és Fekete Péterhez. (Előbbi a debreceni színház direktora, a Nemzeti jövőbeli igazgatója, utóbbi a békéscsabai színház vezetője és a Nemzeti Színház miniszteri biztosa.)

Hogy miért maradtak ki a vidéki színházak, annak nyilván több magyarázata is van. Tompa Andrea nem tagadja: kizárólag Budapestre koncentráltak, hiszen egy hét kevés az egész ország kínálatának bemutatásához. Nem is ez volt a céljuk, hanem hogy tényleg a legjobbakból szemlézzenek. Egy amerikai újságíró, Laura Flanders lapunknak meg is jegyezte: tudták, mire jönnek, de szívesen viszszatérnek, ha az állam finanszíroz egy olyan eseményt, amelyen végignézhetik az egész ország legjobb előadásait. Ezúttal viszont nem volt pénz utazni az országban, szállást finanszírozni, hiszen egyedül a fővárosi önkormányzat látta fontosnak, hogy támogassa az eseményt, valamint két amerikai alapítvány, amelyik 25 szakembert hozott Budapestre.

A showcase eredetileg ennek a huszonöt amerikainak szólt volna, de a lista végül 130 nemzetközi meghívottra bővült – meséli a színházi produkciós igazgató, előadóművész és koreográfus Barbara Lanciers, aki 2005 óta gyakran jár vissza Magyarországra, Fulbright-ösztöndíjasként a 2007–2008-as éveket itt is töltötte. Lanciers egyébként úgy véli, nemcsak a magyar társadalomnak fontos a magyar színház, hanem világviszonylatban is.

Amerikában például sokan ismerik Alföldi Róbertet, Schilling Árpádot, Eszenyi Enikőt és Szász Jánost, hiszen rendeztek ott. Ez nagyban köszönhető Philip Arnoultnak és a Center for International Theatre Developmentnek, amely az elmúlt húsz évben összekötötte az intézményeket és az alkotókat. Lanciers szerint a showcase-be a legminőségibb produkciókat válogatták egybe, mindegyik innovatív és provokatív.

Persze, ez nem jelenti azt, hogy egyértelmű sikert aratott volna az összes előadás, ezt nem is képzelte/ várta el senki. A legmegosztóbb produkció a Mundruczó Kornél rendezte Szégyen volt, amelyről – akárcsak korábban többször – ki is ment néhány néző. (Ezt a produkciót egyébként beválogatták az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába.)

A fent említett beszélgetésen, amelynek során Alföldi mellett az író Bán Zsófia és a műfordító-költő-tanár Nádasdy Ádám is válaszolt a kritikus Csáki Judit és a résztvevők felvetéseire, a Szégyen kapcsán elhangzott az a kérdés: mennyire reprezentálja a magyar társadalmat a szex, a meztelenség és az erőszak, amely több előadásban megjelent?

Erre Alföldi annyit felelt: a pőreség a színpadon nem a rendező szexuális vágyának kielégítése, nem öncélú, hanem része a produkciónak, hitelesíti az előadást. Az egyik férfinéző amúgy nőgyűlölőnek nevezte a Szégyent, mások kifogásolták a feketék ábrázolását, de akadt, aki azt firtatta az előadás kapcsán, a művészi felelősségvállalás miért nem erősebb a művészi önkifejezés szabadságánál. Az is elhangzott a beszélgetésen, hogy egy női rendező sosem állítaná úgy színpadra a megerőszakolást, mint Mundruczó. Ezzel együtt az is felmerült: kevés a rendezőnő és az olyan darab, ahol a nők kerülnének a központba.

Idekapcsolódik, hogy Laura Flanders is szívesen látott volna olyan előadásokat, amelyekben cigány színészek játszanak, vagy amelyek a női jogokkal foglalkoznak, és érdekelte volna ifjúsági produkció is. De ettől függetlenül azt gondolta, a showcase mindent megtett azért, hogy a legjobbakat lássák.

Nyilvánvaló, hogy a kisebbségek hatékonyabb védelmét számon kérő kérdezők országaiban ezt a témát jóval komolyabban veszik, mint nálunk. Nekik evidens, hogy egy romát csak roma színész játszhat, míg nálunk például ez nem feltétlenül szempont. Mindehhez Alföldi Róbert azt fűzte hozzá, hogy a Nemzeti Színház drámapályázatot hirdetett a romagyilkosságok kapcsán, amelyre 43 pályamű érkezett, de mindegyik meglehetősen távolságtartóan kezelte a kérdést.

A kolozsvári ColectivA nonprofit szervezet kurátora, Miki Braniste viszont azt mesélte: 2010-ben egy lisszaboni fesztiválon látta először Mundruczó Kornél Nehéz istennek lenni című produkcióját, és bár a szövegből nem értett semmit, úgy érezte, az előadás erős, radikális képei lenyomatát adták a magyarországi állapotoknak. Ebből kezdte el megérezni, hogy politikailag is erőteljes változás zajlik a szomszédos országban. Később a Krétakör A papnő című produkciója is ráébresztette arra, hogy a művészek felelősséget éreznek a magyarországi eseményekért.

A legtöbb külföldi látogató ugyanakkor azt is megemlítette, hogy sok független és néhány kőszínházi produkció is erősen reflektál a belpolitikai eseményekre. Ezek között nyilván akad olyan mű is, amelyet egy külföldi nehezebben tud követni – mint például a Kaisers Tv, Ungarn, Pintér Béláék produkciója. Ennek kapcsán Bán Zsófia meg is jegyezte: a mai mindennapi élet a demonstrációról, a politikáról szól, és már azon is meglepődik az ember, ha két nyugdíjas a villamoson nem a nyugdíja apadásáról beszélget, hanem arról, milyen virágokat ültetnek majd az erkélyre.

Az Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című előadást a Nemzeti Színházból válogatták be a szemlére