Koszorúzás a börtönfalnál
Ők jelentették a „vörösterrort”, akiken az akkoriban dúló „fehérterror” sietve állt bosszút.
Az épületet a koszorúzás idején már a Munkaügyi Minisztérium 27. számú ipari tanintézete foglalta el. Vasipari és elektromos ipari szakmunkásokat képeztek, főleg a Ganz-gyárak számára. Egy iskolatörténeti tanulmányból tudom, hogy a cellák és a leselkedős vas cellaajtók megmaradtak egészen a két évvel későbbi bontásig. A fogházépület helyére az akkori Kohó- és Gépipari Minisztérium számára építettek irodaházat.
Az „érett Kádár kor” e jellegzetes építészeti remekére nem tettek emléktáblát: mellé helyezték el inkább 1979-ben Kiss Nagy András szobrászművész politikailag meglehetősen semleges monumentumát. De talán jó is, hogy ily kurzus függetlenre sikerült az emlékmű –megmaradhatott. Most ott szorong a Mammut bevásárlóközpont és a most ugyancsak bontásra ítélt minisztériumi épület között.
A Margit körúti fogház a XX. századi magyar történelem egyik legfontosabb helyszíne – a terror és megfélemlítés, a kegyetlenség jelképe –, politikai tartalomtól függetlenül. Sok értelme alig lenne felsorolni mindazokat, akik ide bekerültek. Találóbb azt mondani: aki számít, benne volt. Talán az épületnek ez a népfrontos jellege is megkönnyítette az akkori döntéshozóknak, hogy a lebontásról határozzanak. Az akkori politikai bizottság tagjai közül többeknek is lehetett személyes emléke a fogházról – feltehetően ezért sem sajnálták.
A fotóhoz csatolt rövid tudósítás szerint a megemlékezésen Kelen Béla, az Esti Hírlap főszerkesztője, a budapesti pártbizottság tagja emlékeztetett rá: akkor éppen egyszerre volt „kerek” évfordulója a tanácsköztársaság utáni kivégzéseknek és a nyilas vésztörvényszék által elrendelt gyilkosságoknak. Kelen Károly kollégánk elmondta, hogy édesapja 24 évesen, kommunista szervezkedésért nyolc hónapot töltött a katonai fogházban 1944-ben. Ő szerencsésen kiszabadult a halálnak ebből az előszobájából.
A tudósítás szerint Major Tamás József Attila versét szavalta. Az eseményen szintén verset mondó Fenyő Ervin úgy emlékezik, hogy Major a Lebukottat mondta. A nagy színész ugyan nem volt fogvatartott, de neki is lehetett személyes emléke a szürke épületről. Molnár Gál Péter ezt írta a Mozgó Világban: „1944 októberében Kádár Jánost a Conti utcai börtönből átszállították a Margit körúti fegyházba. Komárom felé viszik őket. A párt vezetői Majort és másokat kiküldtek autóval Kádár felkutatására. Major végigkiáltozta az országutat Budapesttől Sopronig, de senki nem válaszolt neki. »Amikor találkoztunk, és elmesélte nekem, egyeztettük az időpontot, és kiderült, hogy amikor ő utánam jött, én már akkor megszöktem a csoportból.« Szép jelenet lehetett, amikor az illegális pártvezért kiáltozva keresi a romantikus teátrális külsőségekkel konspiráló színész az országúton, mintha cserkészparancsnoka került volna bajba a számháború közben.”
Sikerült megtalálni az egykori rendezvény egyik – a tudósításban is említett – résztvevőjét. Fenyő Ervin akkor harmadéves színművészeti főiskolai hallgató volt. Jól emlékezik az eseményre, hiszen ekkor lépett fel először együtt, ha nem is még színpadon, Majorral. Fenyőt osztályfőnöke, Ádám Ottó jelölhette ki, és a tanulmányi osztály vezetője küldte a jeles eseményre. Az épület már elhagyott volt, mondta, az esemény pedig „nagyon protokolláris”, kivezényelt emberek, diákok hallgatták a szónokot és verseket. Ő Radnótitól a Sem emlék, sem varázslatot mondta el. Fenyő azóta is sokat szaval. József Attila verseit mondja legszívesebben. Azt tapasztalja, hogy közönsége sokszor döbbenten hallgatja, annyira hozzájuk szólnak a harmincas években írott versek, a Téli éjszaka, vagy még inkább a Hazám szavai.
KORÁBBI CIKKEK www.nol.hu/kultura
Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.
