Mert igen, dalokról, sőt slágerekről volt szó, olyanokról, amelyekben már nem a sorok között, meg az okos metaforákban, képes beszédekben kellett keresgélni az értelmet, áthallást, fricskát.

És persze jött a mindent áttörő Szerelmes vagyok, és a tény, hogy lehet a kedves fejőnő vagy kurtizán, de akár a munka hőse is, az érzés valahogy ugyanaz. És igen, nagyon bírtam 1990-ben A Madárjós vakáción című, szerintem mindmáig legjobb Republic-dalt, benne a minden okosságot kissé kigúnyoló szentenciát: azért széles a folyó, mert nagyon hosszú a híd.

Ismétlem: kilencvenben, amikor még semmit nem tudtunk a dakota közmondásokról, és a közbeszéd is hirtelen őszintévé és keresetlenné vált, az Indul a mandula!!! igen nagyot ütött. Akkor még úgy tűnt, hogy a Bódi László (Cipő) vezetésével felálló csapat lehet az a zászlóshajó, amely sikeresen gúnyolja önmagát és mindenkit, aki túlságosan komolyan veszi magát. Az volt az az összekacsintós pillanat, amikor tényleg repült a bálna, és szinte biztosra lehetett venni, hogy aki hülye, az is marad! És persze a csapatnév, a Republic is valami egészen mást, többet jelenthetett.

És igen, jó volt, nagyon jó volt Cipő érces hangja, antisztársága (igaz, akkoriban még azt sem tudtam, hogy mi fán terem a celeb). Aztán jöttek sorra a nagylemezek, az egész országot megtáncoltató sramli, a Szállj el kismadár, a Csillagok, csillagok és a 67-es úton, meg minden más. De sajnos egyre kevesebb lett a Furcsa magasban és egyre több az ugyanazt a kétszáz szót és néhány akkordot forgató tucatdal.

A szinte öngyilkos szorgalom, a minden évben lemezt szülő igyekezet kikezdte a frissességet, az iróniát. Pedig a népzenével összeölelkező egyszerűség még rengeteg jó dalt adott nekünk, és a kilencvenes évek elején elképzelhetetlen volt egy házibuli Republic-sláger nélkül, mert működött a gyár, ömlött a szén, mind a tizenhat tonna.

Aztán megint a bonyolult lett a divat, sztárok özönlötték el a tévéket, a közbeszéd megint hazugságoktól és féligazságoktól volt fontos, a Republic meg elkövette a legnagyobb bűnt: maradt olyan, amilyen volt. Ezért lehetett rajongani érte, és ezért lehetett sajnálkozva legyinteni rá. Egy idő után én sem követtem a munkásságukat, nem vettem meg sorra mind a 34 lemezt (köztük egynémely tuti válogatást), de azért figyeltem rájuk. Elismerően csettintettem a Cseh Tamással közös munkára, és megmosolyogtam a Balázsovits Edittel készült albumot. Egy ideje már nem is jártam a koncertjeikre, de néha még elkapott a régi hangulat. A neked könnyű lehet tavaszi feelingje.

És most vége.

Annak a Republicnak biztosan. Hiszen Cipő nélkül, az ő hangja nélkül már egyik sláger sem lesz az igazi. Ha egy zenekar ennyire összenő a frontember hangjával, akkor a show a közhiedelemmel ellentétben már nem megy tovább. Legördül a függöny és vége. Így volt ez Freddie Mercury és Jim Morrison esetében is, hogy most nagyképűen ilyen híres elődökkel példálózzak.

Persze tudtuk, hogy komoly a baj, de reménykedni még reménykedtünk: hátha történik valami. Hátha elrepül a nehéz kő, és marad a csoda. Nem maradt. Cipő nem akart más szívével élni. Lehet, hogy kissé patetikus ez így, de az igazsága most mégis mellbe vág.

És marad a hiány. A fiatalságunké, a régi nyaraké és a fényes utaké. Ilyesfajta hiányt ütni pedig tényleg csak a legjobbak képesek. Akik egyszer rátapintottak valamire, és annak neve lett, dúdolható igazsága. És igen, most újra kezeket látunk furcsa magasban.

A Cipőfűzőtől Cipőig

Hétfő hajnalban, negyvenhét éves korában elhunyt Bódi László, a Republic zenekar énekese, frontembere. A Cipő becenevén közismert énekes, dalszerző évek óta súlyos szívbetegséggel küszködött. Kétszáznegyven dalt szerzett együttesének, de számos dalt írt Koncz Zsuzsának és Halász Juditnak, dolgozott Cseh Tamással is. Az Ungváron született, de Kisvárdán nevelkedett előadó becenevét első gimnáziumi zenekaráról, a Cipőfűzőről kapta.