Az előadás szereplői gyakran vonulnak át libasorban a színpadon. Hol a székrekedéssel küzdő apát kíséri kis családja a vécére, hol a szociális otthonba száműzött nagymamát kísérik az autóbuszhoz, leggyakrabban azonban egy-egy halottat kísérnek a ravataltól a sírhoz.

Az író, Hanoch Levin az Átutazóknak is adhatta volna egy másik darabjának a címét: Az élet mint olyan. Ezt 2006 decembere óta játssza a Házi Színpadon Kern András, Kútvölgyi Erzsébet és Rajhona Ádám. Az 1999-ben, ötvenhat évesen elhunyt izraeli író mintegy félszáz darabjából még egy háromszemélyesét ismerhetjük, a Jákobi és Lájdentált, amelyet Kolozsváron csodálatosan adott elő Bíró József, Bogdán Zsolt és Panek Katalin, de megpróbálkozott vele a Budapesti Kamaraszínház is. Kis emberek kis életéről, olykor annak is csak apró szeleteiről szóló kis darabok.

Az Átutazók sok miniatűr Jákobi és Lájdentál, vagy sok kis Az élet mint olyan. Figyelemfelkeltő paradox alcíme, műfajmegjelölése: komédia nyolc temetésben. Mindettől természetesen humort és bölcsességet várunk. Csak így lehetne elviselni. Jelentéktelen emberek jelentéktelen életében megtörténik az egyetlen fontos dolog: meghalnak. Száz perc alatt nyolcszor. A temetések között az élet kimeríthetetlen gazdagságát, egyszeri, megismételhetetlen csodáját kellene átélnünk. Azt is legalább nyolcszor.

Méghozzá olyan jelenetekben, mint amit már említettem, amikor három nő a családfő kakálásához drukkol, vagy amikor az anya hányingerről panaszkodik, amikor az idegenből hazatért fiú időnként minden látható ok nélkül elájul, amikor a púpos öcs heteken át költözködik, amikor a makacsul hazatérő nagymamától újra és újra megpróbálnak szabadulni, amikor a dadogós fiút elhagyja a szerelme, amikor ugyanő homoszexuális partnerre lel, majd amikor kiábrándultan hazatér, amikor a csalódott fiatalemberek prostituáltra fanyalodnak, de aztán az is elhagyja a gyengén fizető klienseket, no meg amikor az egyre szaporodó özvegyek a rejtélyes Pinkusz úrral vigasztalódnak.

És amikor ő is meghal, egy bridzs partit sem sikerül összehozni. Az író titka a merészség. Olyan képtelen feladatra vállalkozik, ami már magában is elkápráztat. E káprázat hatása alatt képesek lennénk elhinni, hogy az ígéretet a sok kis semmitmondó jelenet be is váltja. Ehhez azonban a színházi bravúr elengedhetetlen lenne. És éppen ez az apróság, ami a Vígszínház előadásából, Eszenyi Enikő rendezéséből hiányzik. Bár ez sem teljesen. Amikor Törőcsik Mari megy át a színen, ötször vagy hatszor – nem számoltam –, mindig megtörténik a csoda. Mindig más, bár mindig ugyanaz, de a néma, ravasz ellenállásának, a kiutálás elleni kitartó, csak haláltól legyőzhető küzdelmének más és más szakaszában.

Egészen apró, de a hatalmas színpadon is érvényesülő, eltéveszthetetlen mosollyal, ajakbiggyesztéssel, a testtartás, a kézmozgás csöppnyi változtatásával, a tempó, a lépéshossz talán csak centiméterekben mérhető módosításával egy más lélekállapotot, növekvő dacot, csökkenő önkontrollt, fokozódó eltévelyedettséget, mélyülő szomorúságot hoz magával. És persze miközben egy emberi sors összefoglalását, lezárulását látjuk, bámulhatjuk a bravúrt, a fölényes szaktudást, a színészi remeklést. A többiek derekasan, igyekvőn teljesítenek, habár a rendezés megnehezíti a dolgukat.

Egyfelől a nagyvonalú elképzelés, az üres színpad az épphogy jelzésekkel, másfelől meg sok apróság. Stilizáló-karikírozó rátétek, vastagítások – főképp a nők esetében. Majsai-Nyilas Tünde szinte eltűnik egy lófogsor mögött, Tornyi Ildikót melltömés takarja el, Péter Katát hatalmas műpocak rejti, Járó Zsuzsa teljesen eltűnik a maszk alatt, Igó Éva és Hegyi Barbara kívülről vaskosítva nem lehet az belülről. Egyedül Lengyel Tamásnak sikerül természetesnek látszó púpot kapnia, talán mert ezzel legalább nem próbálnak viccelni. De a többiek is csak szakmai készültségüket mutogathatják, a művi humorkodások alól nem látszik ki a lélek, amely ezt az ügyeskedő darabot éltethetné.

Törőcsik Mari és Reviczky Gábor FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS