Meseország
Éhes madarakkal a téren, törött vodkásüveget csipegetnek. Erdő és tisztás helyett. Nem múlik a tél, pedig eltáncoltuk. Anya vitaminokat szed, tavaszt fest, a gyerekek köptetőt, hátha alábbhagy a nyál. Piros az orrunk napok óta. A szoba közepén várjuk törökülésben a tavaszt, onnan szállunk majd fel.
Először is veszünk egy nagy, fehér lapot. Vörös napot rajzolunk, zöld tüskebokrot, rügyet, hegyet, oxigént; veszünk egy másikat, felhőket, vírust, köhögést, lázat, zsúfolt várótermet, ideges családokat, igyekvő doktor nénit, egy villamost, amiről lemaradunk, egy ruhát, amit nem veszünk meg, gáz- és villanyszámlát, és egy nagy gyógyszeres dobozt, háromféle fájdalomcsillapítót, mellé mosolygós gyógyszerészt. Ott vagyunk mi is a képen, a peremén, paplan alatt vacogunk, de lejövünk róla a radírral. A fiam sokkal buzgóbb, amíg lemegyek a boltba, folytatja. Felrajzolja a baktériumot, a bárányt és a vidéki házunkat a hálószobába a falra, hogy apának is meglegyen. Mert este majd ő mossa le a szivaccsal, ha hazaér fáradtan a munkából, suvickolhat kedvére. De hogy szeret!
Elérkezett az idő, most vagyunk azon a ponton, indulunk meseországba. Fogom a gyerekek kezét, felugrunk a plafonra, és a kéményen át távozunk. Elrepülünk Budapestről, mögöttünk koszfelhők, por és szél, Thököly úti építkezések, gödrök és árkok. Hónapok óta mozdulatlan daru, söröző munkások zsírpapírral. Belepi őket a hó. Mögöttünk rémhírek kavalkádja, egy árva szopós malac szédeleg a Városliget közepén, egy kiselefánt az állatkertben. Fentről jól látszik a sok rés, meseország lesz az új szemüvegünk, gyerünk, vegyük fel.
Na de hová menjünk, kérdezem a gyerekeket immár repülés közben. Odafent a magasban, mikor már csak egy pálcika a Lánchíd és egy lefolyt könnycsepp a Duna vize. Ausztriába, kiabálják egyszerre, és kirángatjuk a barátaikat is Zugló házaiból, röpülnek a gyerekek, az anyák mind kéredzkednek. Ott nincs rossz napközis ebéd, nem füstölnek az autók körbe-körbe, megállnak, ha mész át a zebrán babakocsival, nem lopják el a hintát a játszótéren, nem kukáznak az óvodások, nem csupa kutyaszar az olvadt hó utáni járda, és az utcákat sem keresztelik minden hónapban másra. Igaz, cserébe ott nincs valóság a hetes buszon, alkoholos émely, alvó bácsi meztelen, csecsemő a kukában hetente egyszer, lökdösődés, birkózómeccs vagy az erős valaki (az országimázs), aki a fogával elhúz egy villamost. Ott, ugye, nem köpnek le, anyu. Na, gyerekek, így kell meseországot készíteni, szépen elhúzzuk a valóság vonalát a térképről. Elmegyünk külföldre. De jó, tapsikolnak.
Meseország világos vonal, amit ígér, nagyjából tartja, semmi meglepetést nem tartogat amúgy, mondhatni, unalmas út, bejáratott, de ez a mese most a kedvenc mesénk, ugyanaz százszor, a jó és a rossz is jöhet, csak ne jöjjön alattomosan és váratlanul, ne ijesztgessen és fenyegessen, és főleg ne hazudjon, mert a gyerekek rajtakapják,mint a sánta rókát, ha alamuszi. Meseország amúgy pont akkora, mint Magyarország, éppúgy sánták, vakok és törpék laknak benne, anyák és gyerekek, állatok, birkák, tehenek, malacok, rettegő nyulak. Nem is értem, mért ide jöttünk.
Anya, mesélj még meseországról. Rendben, de ahhoz haza kell mennünk szépen. Gyertek, fogjátok meg egymás kezét. Repülünk a hegyek felett, tiszta az ég, mintha üvegbura volna köröttünk. Koppan rajta a tél, csikorog a jeges szél. Haza kell térnünk, különben fabatkát sem ér a mese. Anyaország nélkül nincs meseország sem, majd meglátjátok, milyen jó lesz újra otthon ülni és kirajzolni a lehetetlent.
I!
Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:
03. 14.
FÁY MIKLÓS Zenekritikus, színház-, filmés ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.
03. 22.
PAPP SÁNDOR ZSIGMOND Radócon (Radauti), az egykorvolt Monarchia legszélén született író, lapunk munkatársa. Semmi kis életek című regénye 2011-ben jelent meg a Libri Kiadónál.
03. 29.
LÁNGH JÚLIA Négy országban tízféle foglalkozás után írt néhány könyvet, az utolsó: Párizs fű alatt, Magvető, 2009.
