Halász-Hradil Elemér, mint most megtudható, gyöngéd impresszionizmust festett akkor. A Miskolcon született, Kassán nevet szerzett, s így a Rákóczi-ház programjába kétszeresen is beleillő művész nem hazudott idilleket. Csak éppen olyan emberséges-finom kontrasztba, kék ég és sárgán súlyos föld ellentétébe oldotta bele a Katonai tábort, hogy a meggörnyedt folt-katonák mozgása vigaszos is legyen. A ponyvákat végiglapogatja a fény, a trén kerekeit úgy kerekíti a kékes árnyék, mintha békés búzakévéket szállítanának, és a derűtől mégis messze eltartja a vásznat az érett képegész.

Halász-Hradil Elemér: Márai Sándor arcképe. 1924

Halász-Hradil nálunk alig ismert, Szlovákiában régóta a múlt-múlt századforduló legkövetkezetesebb mestereként tisztelik. Képei impresszionisták és nagybányaisak. Finom kitartással festett vízparti faluszélt és menyecskét festő festőt a húszas, talán a harmincas években, az előbbire mesterien elmosódó fürdőzőket, az utóbbira pompás tapintattal verőfényt. Egy-egy Téli tája, kamaraerejű Kertrészlete igazi folt- és fényfestészeti remek, és tökéletesen mindegy, hogy az előbbin az elmosódott dátum 1909-nek vagy 1929-nek olvasandó.

A Miskolci Galéria előzékenyen elébe megy Kassa főváros mostani kulturális eseményeinek, és több vendégkiállítással nyit utat észak felé. Az árpilisig tartó program bemutat egy másik pólust is, a most huszonéves szlovák művészek egy csoportját.

Kezdjük megszokni, hogy a kortárs szlovák művészetnek hatalmas az iróniája, erős az önreflexiója és példásan tiszteletlen a nemzetkritikája. A Kemény dió címet kapott tárlat négy kiállítója háromféle műfajt és művészetet művel, de ezek a még nem vagy alig harmincévesek szellemében igen egységes anyagot küldtek Kelet-Szlovákiából. Csúfondárosat. Nehéz volna eldönteni, hogy Vlasta Záková a klasszikus képzőművészet műformáit, a hímzés művészetét, vagy saját generációjának életstílusát vette-e célba lehengerlő munkáival. A legegyszerűbb abban megállapodni, hogy mindegyiket.

A nőies elérzékenyüléssel oly kevéssé vádolható művésznő bulizós jeleneteket, féktelen pezsgős locsolásokat és születésnapi kis aktusokat ábrázol. A technikai megjelölés mindig: textil, kézi hímzés. Amely annyiban kétségtelenül helytálló, hogy mindenféle laza szövedékre viszi fel pamut-, többnyire gyapjúszálait és rongyfoltjait. Mind lenyűgözően kuszák és rendetlenek. Az öltések olykor nagyarasznyiak, a fonalak egymást keresztezik, nincs is szükség az időnként bevetett fércelt foltokra, hogy a jobbára vaskos szálak elhessegessenek minden hímzéshez tapadt finomságot.

A kompozíciók azonban hatalmasak, a színek megvesztegetően elevenek, és a ravasz elnagyoltság olyasféle festői egységet teremt, mint teremtettek egykor az expresszionisták dühödten hatalmas festékfoltjai. A képek érettek, éretten komiszak, és ez a magával sodró véleménynyilvánítás él Záková alkohol- és nikotinfüggőket, esetleg szeretkezésgyanús párokat megjelenítő textilplasztikáiban is.

Ha Záková a hímzés intimitását, a Mitríková–Demjanovic páros a pirográfia állítólag népi technikáját értelmezi. Azt a mesterséget, amely egy hagyományosnak alig tekinthető elektromos páka segítségével éget rajzot a furnérlapba, s színez utólag a kontúrok között. Minden magashegyi üdülőhelyen kaphatók ilyen szuvenírek, és a művészpáros figuráiról sem hiányzik a paszományos nadrág, a kurta lajbi és a sokszonya. Csak éppen az ő szereposztásukban a legények időnként szkafandert viselnek, templomi lobogót emelnek A Holdjáró megszentelésén, esetleg egyenruhában vonulnak a több nagy kompozíción megünnepelt állítólagos Szlovák Űrprogram eseményein.

A beégetett arabeszkek finomak, a kitöltő színek mindig tetszetősek, azaz, legalább annyi a szarkazmus a minőségükben, mint a tiszteletlen témafikciókban. Ezt a groteszket alkalmazza a harmadik kiállító, a gyanúsan derűs, tiszta tekintetű realizmussal operáló Svetlana Fialová is, akinek tus-akvarell rajzait minősíti, hogy iróniája hat ebben a nem éppen halk és szolid együttesben is.