Mi az a Magyar Zene Háza?
De vajon mi az a Magyar Zene Háza? Egyelőre nem tudni. A kormányzati szándék megvan a megteremtésére, és a szakemberek is támogatják a létrejöttét, amennyiben izgalmas, elég modern és élő intézmény lesz, nem csak valamiféle tárgyak állandó és ideiglenes kiállítása. Erről persze még nincs hivatalos elképzelés, döntés meg pláne nem: ami biztos, hogy egy ötletkontúrt kell tartalommal feltölteni. A minap munkacsoportot hoztak létre az idea kidolgozására. Az első alakuló ülésen az elnök Rockenbauer Zoltán mellett Gőz László harsonaművész, a Budapest Music Center Zenei Információs Központ vezetője, Devich Márton újságíró, az MTI felelős szerkesztője, Kovács Géza, a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár Nonprofit Kft. ügyvezetője, valamint két szakmai szervezet képviselője vett részt. Hogy miféle alapötletekkel indulnak, azt csak abból tudhatjuk, amit az érintettek egy része a MúzeumCafé című múzeumi folyóiratba megírt. Ennek kiadója a Szépművészeti Múzeum, amelynek főigazgatója Baán László, a Liget Budapest projekt miniszteri biztosa. Hivatalosan még senki sem nyilatkozik a zeneházról, az ügyért felelős Rockenbauer Zoltán sem, aki lapunk kérdésére annyit válaszolt: „Bár van némi véleményem, de a munkacsoport tagjaival még csak most kezdek dolgozni. El kell olvasnom egy csomó háttéranyagot, meg kell ismernem a többiek véleményét, meghányni-vetni a kérdéseket, és csak ekkor tudunk kialakítani valami egységes álláspontot. Úgyhogy a megértését és a türelmét kell kérnem”.
De mi is derül ki a MúzeumCafé cikkeiből? Devich Márton, Gőz László, Batta András zenetörténész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora, valamint Richter Pál zenetörténész, az Akadémia Zenetudományi Intézete megbízott igazgatójának egy-egy dolgozatát olvastuk el a témában.
Ahogy Devich Márton írja, még nem kristályosodott ki, hogy milyen jellegű és funkciójú zenemúzeumról gondolkodnak: klasszikus múzeum legyen-e, komoly, állandó gyűjteménnyel, vagy inkább zenei – interaktív – szolgáltatóközpont, amely nemcsak képet ad a hazai zeneművészetről, de turistacsalogató is egyben. A cikkekből azonban úgy tűnik, a zeneház feltehetően nem lesz se koncertterem, se hagyományos múzeum, hiszen mindegyiknek megvan a megfelelő intézménye. Ki akarna konkurálni a Művészetek Palotájával, a pécsi Kodály Központtal, a hamarosan elkészülő, felújított Zeneakadémiával, az Operával vagy az Erkellel? Senki se állíthatja, hogy a klasszikus zenének ne lenne elegendő „játszóhelye” – még a felsoroltak mellett is jó néhány létezik.
Egy hagyományos hangszermúzeum létrehozásához bőven van alapanyag (például a Nemzeti Múzeum, az MTA Zenetörténeti Múzeum és a Hagyományok Háza gyűjteményében), illetve magángyűjtők kollekciójában – írja Gőz László, aki úgy érzi, sovány ötlet lenne ezeket a gyűjteményeket összevonni, és ehhez önálló épületet felhúzni. És annak sincs értelme, hogy külföldi hangszermúzeumokkal megpróbáljunk versenyezni, az túl drága mulatság. Mint ahogy a zenemúzeumnak is megvannak a bejáratott intézményei: a Liszt Múzeum, a fertődi Haydn-emlékszoba, a Bartók Emlékház, a kecskeméti Kodály Múzeum vagy a gyulai Erkel-ház, nem beszélve a komoly magángyűjteményekről.
Devich a világjáró művészeket idézi, amikor azt mondja: nincs jobb országimázs-építő eszközünk, mint a magyar zene. Az építész Berzsák Zoltánnal az európai példákat – Barcelonától Bécsig – is végignézték, majd összegezték a tapasztalataikat. Ebből azt a tanulságot vonták le: ha egy olyan épület nyílna a Városligetben, amely szórakoztató, interaktív módon olyanoknak is képet-hangot ad a magyar zenei örökségről, akik nem járnak rendszeresen hangversenyekre, az nyereség lenne az országnak. Nem beszélve arról, hogy látogató-, szolgáltató és információs központja lehetne évi több százezer turistának és hazai érdeklődőnek, diáknak. A háznak – amelyre a többihez hasonlóan nemzetközi, többfordulós tervpályázatot írnak majd ki – feltétlenül hipermodern, XXI. századinak kell lennie, látványban, hangzásban, kreativitásban. Nem kell túl nagy komplexum, kevés tárgyat és dokumentumot kéne belevinni, annál több zenét digitálisan.
Richter Pál is az interaktivitást hangsúlyozza, meg azt: az új intézmény szerinte ne csak az egykori és jelenlegi magyar zeneszerzők háza legyen, hanem bárkié, aki – a különböző technikákkal – megpróbálna például komponálni. De egyéb zenei játékötletei is vannak a zenetörténésznek: virtuálisan lehessen kottát lapozni, az ember a mozgásával generálhasson zenét, vagy próbálhasson ki különböző hangszereléseket.
Batta András is hasonló dolgokban gondolkodik: ő a zenei vidámpark elnevezést használja. Gőz László azt is igényelné, hogy kimondottan a zeneház hangzására és látványára készüljenek műalkotások. Gőz tovább is megy, amikor központi elemként egy épített kupolát álmodik, amely akár a bazilika pontos mása is lehetne, vagy egyedi építészeti alkotás. Ötletének alapját az 1970-es Oszakai Világkiállításra készített német pavilon adja, a világ első gömb alakú koncertterme. A termet a komponista Karlheinz Stockhausen művészeti koncepciója és a berlini Műszaki Egyetem Elektronikus Stúdiójának audiotechnikai elképzelése nyomán dolgozták ki. A térben különböző zeneszerzők speciálisan erre az alkalomra és térre írt elektroakusztikus darabjait játszották. A 180 napos kiállításon Stockhausen és egy 19 tagú zenekar –melynek tagjai között például Eötvös Péter is ott volt – muzsikált. Gőz szerint ezt az ötletet kéne továbbfejleszteni, akár filmes elemekkel megtűzdelve.
Devich Márton nem is olyan régen a Heti Válaszban is írt a zeneházról, példaként emlegetve a bécsi Haus der Musik interaktív kiállítását. Ahol nemcsak Brahms szemüvegét, Mahler sapkáját, Toscanini karmesteri pálcáját, Bernstein frakkját, Beethoven halotti maszkját és Mozart „rendőrségi” fantomképét láthatjuk, hanem dobókockával komponálhatunk valcert, meghallgathatjuk, mit hall a magzat az anyaméhben vagy akár egy járókelő a Times Square-en. És levezetésképpen akár a Bécsi Filharmonikusokat is vezényelhetjük.
Ám hogy itthon ki mit komponál a Városligetben, az szó szerint a jövő zenéje.
