Fekvőnyolcas
Aztán összetalálkoztam vele a vasútállomáson: éppen hírlapot árult. Akkor hát mégsem egyetemi tanár, a megismerkedés után azonban kiderült, hogy nem is tévedtem olyan nagyot. Hiszen több mint negyven évvel ezelőtt kémia–fizika, majd matematika szakra járt Debrecenben, de otthagyta az egyetemet. Azt mondja, annyira megunta ott a tanulást, hogy azóta is egyfolytában tanul. Az egyetlen ember lehet Hajdú-Bihar megyében, aki évtizedek óta elejétől a végéig elolvassa a friss Élet és Irodalmat, az Élet és Tudományt, a Históriát, a Természet Világát, újabban pedig a National Geographicot és a BBC Historyt.
Szakál Györgyről van szó, pontosabban „Szakállról”, hiszen így hívja Debrecenben mindenki. S a „mindenki” még csak nem is erős túlzás, elvégre alig akad abban a városban valaki, aki ne ismerné őt, mármint legalább látásból. Magas, vállas alakja és lobogó szakálla úgy hozzátartozik ma már a debreceni városképhez, mint a hófehér Csonkatemplom. Elmaradhatatlan résztvevője a 2006-ban elhunyt Tar Sándor emlékére minden évben megrendezett Tar-túráknak is, amelyek során az író tisztelői meglátogatják Tar egykori törzshelyeit, s koccintanak az emlékére.
Kérdem tőle, hogy miért fontos neki Tar Sándor, mire Szakáll azt válaszolja: – Mert rendkívül jó írónak tartom, s habár tudom, hogy mit követett el, én kiállok mellette. Az irodalom, amit művelt, egyre aktuálisabb, sőt, az ő nyomortörténetei sokkal aktuálisabbak most, mint amikor írta őket. Az általa megírt valóság lassan begördült hozzánk, mint egy tehervonat. Hú, de komoly vagyok, na, ezt majd húzd ki a cikkből, jó?
Ismerhetik Szakállt abból az időből is, amikor még a helyi közélet aktív szereplője volt: egyik alapítója a Szegényeket Támogató Alapnak (ő tervezte a szervezet egyik korai logóját is), s ennek folyományaként később tagja lett az egykori liberális pártnak is – igaz, a politikából nagyon hamar kiábrándult, s a pártból már 1992-ben kilépett. Jelenleg a Fekvőnyolcas című, Debrecenben az utóbbi időben népszerűvé vált jegyzetsorozatban fejti ki gondolatait a Vagy.hu online újságban, de közírónak, újságírónak, pláne írónak nem nevezné magát. Pedig verseket is ír, az egyik legszebb műve így szól:
A talán elkerülhetetlen idősugár-terápiától csomókban hull ki fejemből a múlt.
Ha kérdezem, hogy kicsoda-micsoda ő, Szakál fölnevet: – Leginkább senki és semmi, ami maga a boldogság! Én csak én vagyok, cakpakk. Gondolkodom, zsörtölődöm, mindenkivel mindig bajom van. Született dafke vagyok, sosem voltam kormánypárti, és minden rendszert utáltam. Édesapám „von Haus aus” nem volt kommunista típus, neki megvolt a maga véleménye a Kádár-rendszerről, ezt örököltem én is. Hiába szerénykedik, mégiscsak klasszikus kelet-európai figurát alakít: egyike a világnak ezen a táján minden kisebb-nagyobb városban megtalálható „kocsmafilozófusok” társaságának.
Erre fölhúzza a szemöldökét: – Méghogy kocsmafilozófus? – dörög a hangja. – Kikérem magamnak! Akkor inkább szelíd kocsmatöltelék. De vitathatatlanul a gondolkodó fajtából. Persze most is kocsmában ülünk: a debreceni börtön tőszomszédságában lévő Al Capone sörözőben. Ez Szakáll egyik törzshelye, közel van a vasútállomás hírlapárudája, ahonnét a rendszeres napi és heti olvasnivalót begyűjti. Másrészt ezen a teraszon telente nagyszerűen tud írni, merthogy hideg van. Az miért jó, nézek rá csodálkozva, mire elmagyarázza: – Ideális körülmények között nagyon lassan írok, itt azonban majd’ megfagyok. És a hideg rákényszerít arra, hogy a lehető leggyorsabban befejezzem a soros jegyzetemet. Ez az én trükköm magam ellen. Jó, mi?
Jó, ismerem el, majd arra kérem, menjünk be mégis inkább, odabent igazi kandallóban ropog a tűz, s nem fagyok meg, míg elmeséli nekem, hogy hogyan lesz az emberből „senki és semmi”. 1950-ben született Hajdúdorogon pedagógus családban, s bár sosem találnám ki, megkeresztelt görög katolikus. – Az Attila téri templomba évente kétszer elmegyek –mondja. – Minden vallást és minden hitet tisztelek, de rühellem az egyházi apparátust. Gyerekkorában került Debrecenbe, a jó hírű Kossuth gimnáziumban érettségizett, majd – a szintén természettudományos érdeklődésű – tanár édesapja hatására került a Kossuth Lajos Tudományegyetemre, de diplomát nem szerzett.
– Hamar kiderült, hogy rossz lóra tettem, két év után elfogyott belőlem a lendület – mondja. – Ráadásul folyton a bölcsészkaron ültem, ott izgalmasabb volt az élet. Amúgy alkalmatlan vagyok egy bizonyos tárgyat jól megtanulni, mert minden érdekel. Ezt is, mint mindent, az édesapámnak köszönhetem: már ötéves koromra megtanultam olvasni, ő pedig könyveket és újságokat adott a kezembe. Úgyhogy mikor az iskolában a többiek az ábécével bajlódtak, én már régen újságokat bújtam. Nyugodtan mondhatom, hogy az Élet és Irodalomnak azóta olvasója vagyok, mióta megvan.
Kérdem tőle, hogy az egyetemi tanulmányainak félbeszakítása után hogyan alakult a pályája, mire megint fölvonja a szemöldökét: – Nana, vigyázzunk! Nekem nem volt pályám! Annyira cikcakkos volt az életem, annyi mindent csináltam, hogy valójában bárkinek a helyzetébe bele tudom magam élni. Ezt nem korlátoznám egyetlen pályára. Dolgozott Debrecenen kívül a Balatonnál és az NDK-ban, volt kubikos, újságárus, gyári segédmunkás, konyhai mosogató, öngyújtójavító, egyetemi zeneműtáros, nevelőtanár, zálogházi pénztáros és laboratóriumi raktáros.
Bár könyvtárkezelői végzettsége mellett papírja van arról is, hogy szeszfőzde-üzemvezető, de pont szeszfőzdében nem dolgozott még. – Nem áll távol tőlem a szesz – magyarázza –, de a szeszfőzde olyan büdös, hogy nem lehet kibírni. A rendszerváltás az egyetemi zeneműtárban érte, ahol élete egyik legszebb időszakát élte. – Az gyönyörű volt: béke, boldogság és zene, százéves folyóiratok, csönd és olvasás – sorolja –, ebből állt a munkám. A rendszert illetően ott nyílt föl lassan a szemem, mert hát lassan megvilágosodó típus vagyok, nem lánglelkű forradalmár, aki rögtön átlátja a helyzetet.
Ott olvastam rendszeresen szamizdatokat, akkor kerültem kapcsolatba a Szabad Kezdeményezések Hálózatával. A romániai forradalom idején, 1989. december 22-én én már Nagyváradon voltam, adományokat vittem oda, s később Székelyudvarhelyre is. Belevetettem magam a demokratikus átalakításba, erre az egyetlen mentségem, hogy azt hittem, itt demokrácia lesz. Aztán ez lett. Nézz körül!
S kimutat a vasútállomás előtti térre, amely szegényes ruházatú, megviselt arcú, törődött emberekkel van tele. – Miattuk írok, látod? – fakad ki. – Azért írok, mert felbőszítenek a dolgok. Mert nem hittem volna, hogy egy demokráciában a jogszerű többségi akarattal mekkora hülyeségeket lehet elkövetni. Megtapasztaltam a magam bőrén, amikor még politizáltam, hogy a többség hozott egy döntést, ami utólag ugyan marhaságnak bizonyult, de már nem lehetett visszacsinálni. És én ettől nagyon megijedtem!
A demokrácia ugyanis nagyon félelmetes, ha a többség azt hiszi, hogy csak neki van igaza. Hogy csak neki lehet igaza. Köszönöm, de akkor én ebből nem kérek. Húsz éve annak, hogy emiatt kiléptem a közéletből. S hogy mit csinál azóta? Semmit. Azt viszont nagyon élvezi. – Óriási sikernek tartom, amit elértem: nem értek semmihez, de minden érdekel! Megtanultam, hogy a haszontalan tudás a legnagyobb öröm: élvezni azt, aminek nincsen semmi haszna!
Névjegy
Szakál György 1950-ben született Hajdúdorogon, gyermekkora óta Debrecenben él. Alapító tagja a Szegényeket Támogató Alapnak és a Szabad Kezdeményezések Hálózatának. Számos foglalkozást űzött, mire megtanulta, hogy a haszontalan tudás a legnagyobb öröm. Ma már nyugdíjasként írja Fekvőnyolcas című publicisztikai sorozatát. Három lánya és négy unokája van.
