Keverve, nem rázva
Szabadon válogathatunk a ruhatárban. Már nem a mások ruhái között – az azért még egy ilyen sötét, csütörtöki éjszakán is túlzás lett volna –, hanem a biléták között: alig volt foglalt fogas. Némi hezitálás után a 63-as mellett döntünk, aztán megbeszéljük a ruhatárossal az ő aktuális online pókerjátszmáját. (Szerintünk túl lazán játszik.)
Azért tehetjük ezt meg, mert mindössze néhány tucatnyian jöttek el a Gödörbe, ahol különben viszonylagos csend honol az érkezéskor, hiszen a Rotten Roots már végzett, az Alba Hyseni Project pedig még nem csapott bele. A ruhatárosfiú elmondása szerint azonban a kicsi közönség legalább masszív, és nem nagyon szivárog el: koncertet jött nézni, és ha már jött, marad. Azért az mégis kiderül, hogy néhányan direkt Alba Hyseni kedvéért, illetve őt hallgatni jöttek, akad pár súlyosabb dark arc ugyanis, akiről így elsőre nehéz elképzelni, hogy a Rotten Roots laza indie rockjára kavargatja a levest.
De tényleg: kevesen vannak. Van, aki azt a következtetést vonja le ebből, hogy még nem indult be a Gödör (és ilyenkor kötelességszerűen elmantrázza, hogy ez a Gödör már nem a régi, hanem az új), de állítólag abszolút programfüggő, hányan jönnek el. Magunk is jártunk már itt úgy, hogy test test elleni megfeszített küzdelem árán tudtunk csak a pulthoz jutni, úgyhogy ezt elhisszük.
A már említett pultnál ér minket az első megszólalás, és arra gondolunk, hogy ilyen női hang nincs is. Hogy is mondják ezt? Valószerűtlenül mély. Aztán fél tizenegy után néhány perccel már arra gondolunk, hogy ha van, aki megérdemelne egy vaskos telt házat, az éppen Alba Hyseni. Na és persze zenekara, vagyis Soós Tamás szaxofonos, Déri Zoltán basszista, Gergácz Gábor gitáros, Rozmán Zoltán dobos és Csigó Tamás, aki a billentyűs hangszerekért meg a kütyükért felel, s aki ráadásul produceri feladatokat is ellát.
Elkezd hömpölyögni a 2011-es Inner Mission című lemez anyaga, amely az első és eddig egyetlen Alba Hyseni-kiadvány. A Mymusic.hu közönségszavazásán egyébként a vonatkozó esztendő legjobb lemezének választották ezt a korongot, az énekesnő megnyerte még az Antropos.hu portál legjobb énekesnőnek járó díját, és elkapott egy Fonogram-jelölést is – na, nem mintha a kő undergroundban különösebben fontosak volnának e körülmények. Nem azok.
Óriási karika-fülbevalók, fekete-fehér szett, erős fekete smink és némi koncepciózus csapzottság – így foglalhatnánk össze az énekes vizuális jegyeit, amelyekhez állandó izgés-mozgás, lüktetés, erős gesztusok társíthatók. Nemcsak a zene, a színpadkép is a nézőtérre szögez, pedig az extravagáns énekesnő mellett a zenészek teljesen hétköznapian néznek ki, és egészen úgy viselkednek, mint a zenészek általában, jelesül: zenélnek, többnyire egy helyben. De mégis úgy érezni, hogy mindig történik valami odafenn.
S hogy miből is építkezik az Alba Hyseni Project? Egy kis dzsessz, egy kis triphop, egy kis folk, egy kis grunge, egy kis ez, egy kis az, meg amaz. Mindenből épp a megfelelő mennyiség, anti-James Bond-osan tálalva aztán, vagyis: keverve, nem pedig rázva. Ha ugyanis összerázzuk a koktélt, gyorsítjuk a jég olvadását, ami lágyítja az italt, ez a koncert viszont nagyon kemény. Körülbelül úgy néz ki a helyzet, mintha a Nine Inch Nailst összezárták volna mondjuk Trickyvel meg Nick Cavevel egy nagyobb fészerben, valahol a Balkánon, és a buliba meghívást kapott volna néhány helyi muzsikus. A gyönyörűen masszív zenei menetelésekbe időről időre bekapcsolódik Soós Tamás és az ő szaxofonja, ilyenkor minden átcsap valami elképesztő balkándiszkóba – na, nem mintha nem ez volna a legjobb diszkó a környéken. Meg a legsúlyosabb.
Az első négy-öt dal után alig tudjuk elhessegetni a gondolatot, hogy ilyen magasságból nagyon nehéz lesz nem leesni, aggodalmunk azonban feleslegesnek bizonyul. Akadnak ugyan laposnak tűnő másodpercek, de mindig jön a mentés, ami visszaállít minket a lelkesedők sorába, hogy ez az egész meglehetősen világszínvonalúnak tűnik. Figyeljük a háttérvetítést, rendben van, adekvát, jó. Figyeljük a zenészeket is – az öt férfi kétségtelen alázattal ágyaz meg zeneileg az egy szem nőnek, aki néha léggitározással, széles gesztusokkal fűszerezett mély átéléssel tolja olykor hardcore politikai, máskor kicsit érzelmesebb szövegekkel operáló dalait. (A kedvenceink: The Drug I Need, Breathing Rain, My Heart’s Song.)
Nincs kétség: ez egy elég szexi koncert. És nem túl hosszú, úgy egy órán át tart. A bő, maroknyi közönség kiharcolja a ráadást, ami az Európa Kiadó Romolj meg című dalának formájában érkezik a terembe, aztán tényleg elbúcsúzik az Alba Hyseni Project. Ezután még gazdára talál néhány CD, lényegében random ajándék gyanánt. Fotósunk a „be is rakom hazafelé a kocsiban” hangsorral búcsúzik, mi pedig csak csendben örülünk, amiért az albán származású, a zene mellett elég sok mindenhez értő, hét nyelven beszélő Alba Hyseni 1997-ben éppen Magyarországra menekült a délszláv háború elől. Elég jól jártunk vele.
