Van sok kis hasznos történész, akik elsősorban kutatnak és anyagot szolgáltatnak, akadnak – persze kevesen – rendszeralkotó, teóriaépítő, szintetizáló nagy történészek, és vannak a középfajúak, amilyen például Gerő András. Az ő mostanában született munkái nem kutatás, hanem olvasás eredményei, s azokban nem rendszert alkot, hanem véleményt. Írni is, olvasni is ezeket a középfajú dolgozatokat a legkönnyebb és a legkellemesebb.

A kötet első tanulmánya arról szól, miért tekinthetjük Széchenyi életművét modellértékűnek. Gerő fölidézi egy valóban nagy formátumú történész, Lackó Miklós heurisztikus hasonlatát. E szerint Széchenyi a világot fizikai egységként értelmezi, melynek elemeit csak óvatosan lehet mozgatni, mert könnyen egymásra dőlnek.

Kossuth ellenben kémiai egységnek látja a világot, amelyben egy új elem megjelenése az egész jellegét minőségileg átalakító reakciót indít be. Széchenyi mutatja az európai polgárosodás modelljét magyarító, termékeny patriotizmus középútját a forradalmi-nacionalista és a technokrata-abszolutista tévutak között.

Ezen az úton érte el Magyarország a kiegyezés után, amit elért; s Gerő szerint az lenne a legjobb, ha „frissített formában” visszatérnénk „a magyar polgárosodás széchenyiánus ethoszához”. Ez megfontolandó ajánlat, csak az nem világos, hogy amit szabad Gerőnek, miért nem szabad a kisszekfűnek. Szekfű Gyula ugyanis néhány esszével később jól megkapja a magáét, amiért hamis történelmi legitimitáspótlékot szolgáltat, amikor Széchenyiből kreál értékmércét, amellyel „igazolja és kritizálja a múltat, a jelent, a jövőt”. Ebben az esszében Gerő arról értekezik, miként használja a politika a történelmet és a történészt. Jellemzi azt a helyzetet, amelyben a nyilvános, közvetlen politikai tevékenység helyett „a politika és a neki megfelelő identitás számára történeti muníciót biztosító ideológiával, érvkészlettel áll elő a historikus.

Ez utóbbi igen elegáns lehetőség, hiszen úgy lehet közszereplő a történész, hogy látszólag megőrzi szakmai rezerváltságát.” Gerő nem vallja magáénak ezt az elegáns lehetőséget, noha bizonyára nem veti meg. Ezt mutatja eddigi pályája, melynek során az SZDSZ háttér-teoretikusaként a Szabadelvű Hitvallással megalapozta a párt liberális államfelfogásának revízióját; s ezt mutatja ez a kötet is, melyben a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának és a Nemzeti Hitvallásnak az elemzésével szolgáltat történeti muníciót az ellenzék számára. Gerő jól látja, milyen nehéz megtalálni az általa legjobbnak gondolt történészi pozíciót, a termékeny egyensúlyt a politikától, a közélettől való elzárkózás és a politikai szükségletek kiszolgálása között.

Gerő úgy gondolja, akkor lenne lehetőség rá, hogy a politikában való részvétel a történész számára ne a szakmájából adódó kényszer legyen, hanem csupán lehetőség, ha a politikai legitimáció szilárdan és egyértelműen a választásokon kifejeződő társadalmi szerződéshez kötődne. Tehát nem történelmi alapon állna, nem igényelné a történelem felhasználását. Attól tartok, ilyen lehetőség nincs. Hiszen a „szerződéses” legitimációt biztosító szavazatok megszerzéséhez is szükség van egy politikai irányzat történelmi versenyképességének, erőfölényének igazolására.

Gerő András sajnos nem tudta megállni, hogy a tavaly általa meglehetősen alkalmatlan tárgyon provokált vitát bele ne rángassa a hajánál fogva ebbe a kötetbe is egy terjedelmes lábjegyzet formájában. Viszont a kötet egyik legérdekesebb fejezetéből, amely az Újlipótvárosról szól, kiderül, hogy Gerő sem tudja, de egyáltalán nem is akarja elkerülni, hogy a zsidók magas arányának jelentőséget tulajdonítson egy olyan folyamatban, melyben az érintettek nem zsidóként vettek részt.

A kötet másik kiemelkedően érdekes írása azt taglalja, miért tartózkodott az Osztrák–Magyar Monarchia attól, hogy gyarmatokat szerezzen, holott nagyon is szerezhetett volna, és milyen következményei lettek ennek a tartózkodásnak. Miután a külső hódítás missziós eszméje nem oldotta a belső feszültségeket, mindenki mindenkit belső gyarmatosítónak vélt és akként utált. Viszont legalább Európán kívül nem utáltak minket. Sokra mentünk vele.

Habsburg Történeti Intézet, 304 oldal, 3990 forint