Lóhúst enni, uramisten!
A botrány úgy kezdődött, hogy az Egyesült Királyságban, a nemes lovak, rangos lóneveldék és megbecsült lóversenyek hazájában, egy országnak kellett rádöbbennie arra, hogy a mélyhűtött lasagne dobozán feltüntetett marhahús helyett az ételben darált lóhús lapult. Márpedig a ló nemzeti jelkép, tabu, egy angol nem eszik lóhúst, nemcsak lord vagy komornyik, de senki angolfia.
Nőtt, dagadott a botrány, mint a kisgömböc, napok alatt kiderült, hogy kanyargós utakat járt be Európa több országában, a botrány is, a kisgömböc is; a csalás eredetét sokan szerették volna Romániában meglelni. A románok váltig tagadtak, amit én a jószomszédság nevében el is hittem nekik, úgy éreztem, ebben a szövevényes ügyben mindenki gyorsan bűnbakot akar találni.
A román lómészárszékből származó hús ciprusi és holland közvetítőkön át került a délfrancia Spanghero nevű céghez, onnan a svéd Comigel francia alvállalatának luxemburgi üzeméhez (senki sem magyarázta meg, miért kellett az identitásproblémás húsnak ennyit tekeregnie), végül a megfőzött és mélyhűtött lasagnékat és más darált marhásnak mondott készételeket eladták a Findus cégnek, az meg tovább a szupermarketeknek szerte Európában.
Hamar kiderült a románok ártatlansága, a lóhúst ők csakugyan lóhús gyanánt adták el. Valakik viszont a több hónapon át tartó félrevezető feliratozás során jól megszedték magukat, lévén a marhahús ára több mint kétszerese a lóhúsénak. Írásom leadása idején a Spanghero látszik sárosnak, a francia kormány egyelőre, gazdasági csalás vádjával, be is záratta az üzemet, csakhogy ezzel háromszáz ember munkahelye került veszélybe, tehát még nincs vége a történetnek.
De ez már francia belügy. Nézzük inkább a lóhúsevés kényes kérdését.
Meglehet, hogy kétéves koromban az Attila út összedőlt öt emelete alatti óvóhelyen engem is lóhússal tartottak életben. Nincsen már élő, aki ezt megerősíthetné, de a fejemben képszerűen ott vannak, mintha emlékképek – és talán tényleg azok, ki tudja, mi az emlékkép, és mi a mások meséi által felizzott képzelet –, hogy a behavazott Vérmezőn a hősi halált halt lovak tetemeiből nagy konyhakésekkel a kezükben szeletelik le asszonyok és férfiak a család túléléséhez valót.
Az ötvenes években, sőt, úgy emlékszem, később is, a Fény utcai piacon volt egy lóhúsáruda, kolbász-, virsli- és tőkehúskínálattal; ha egyáltalán hús kerülhetett otthon az asztalra, jobbára innen szereztük be, mint a környezetünkben más családok is. Semmilyen érzelem nem kapcsolódott ehhez.
Történt aztán egy szép vasárnapon, nem sokkal nagykorúságom születésnapja után, hogy a jövendőbelim bemutatkozó látogatásra jött anyámhoz. Ebéd volt-e, vagy vacsora, azt már nem tudom, de az biztos, hogy anyám ki akart tenni magáért, és órákig főzte a ragut, hogy jól megpuhuljon. Kedvesem udvariasan megdicsérte, mindig értett hozzá, hogy kifejezze hódolatát a nőknek finom főztjükért, mire anyám könnyedén megjegyezte, hogy lóhúsból készült.
Szegény ember letette a villát, és elsápadt. Aztán mesélni kezdett berettyóújfalui gyerekkoráról, a faluról, a lovakról, talán olyasmit is mondott, hogy a lóhús fogyasztása számára majdnem olyan, mintha egy csecsemőt kéne megennie. Később megesketett, hogy soha többet ilyet nem teszek vele (nem én tettem, hanem az anyám), de nem kellett esküdnöm sem, olyan mélyen megrendített az eset. Megvilágosodás ért, rádöbbentem, hogy addig bűnben éltem. Soha többé nem ettem lóhúst, és amikor később láttam a párizsi utcákon itt-ott a feliratot: Boucherie chevaline, lómészárszék, elfordítottam a fejem, és megborzongtam. Kannibálok, gondoltam átélten.
Az aktuális lóhúsbotrányban nem győzik hangsúlyozni a szervek, hogy csak hamis feliratozás történt, de semmi egészségre ártalmas nem volt az (egyébként azóta a forgalomból kivont) ételekben, a marhának álcázott lóhús is emberi fogyasztásra készült.
Ez nem mindenkit vigasztal.
