A Vivaldi és Stéphane Roy muzsikájára készített duó ikonográfiai témájú, üdvtörténeti jelentőségű eseményt mond el: Gábriel arkangyal közli Szűz Máriával a Jézus fogantatásáról szóló hírt. Felütésként vakuk kattanását és gyerekzsivajt hallunk. Az éteri szépségű, szőke, ártatlanságot sugárzó Máriát (Caroline Jaubert) hirtelen fehér fény borítja be; ez a nyitó- és zárókép gyönyörű. A zörejekre-zajokra katonás gesztusokkal színre masírozó, szárnytalan hírnök (Virginie Caussin) egyszerre kelt félelmet és fenyegető tiszteletet. Isten küldötte mintha megdelejezné az ébren- és álomlét között imbolygó, alvajárónak tetsző, öntudatlan, kiszolgáltatott kamasz lányt. Mozgatja őt, mint egy marionettbábut, a hasába harap, megcsókolja az ajkát. Preljocaj jól ragadja meg az evangéliumi történés nyugtalanító lidércességét, baljósságát, valószerűtlenségét, míg tüntetően nem érdekli annak örömteli volta. Jelesül, hogy hamarosan beteljesedik az ézsaiási prófécia: eljő a Messiás. A minimalista mozgásnyelv precíz, elegáns, ugyanakkor a húszperces munka üresen esztétizáló, avíttas és tökéletesen érzelemmentes.

A Helikopter poroszosan fegyelmezett darab. Steril, monoton, mentes az érzékiségtől

Részint a fönt leírtakkal jellemezhető a Karlheinz Stockhausen Helikopter Vonósnégyesére komponált 2001-es Helikopter is. A klasszikus elektronikus zene posztmodern pionírja vonósokra, gépzajra, emberi hangokra és rotorokra írta alkotását. Az 1995-ös amszterdami premieren a Holland Királyi Légierő A Szöcskék csapata négy Alouette helikopterrel és az Arditti Quartet zenészeivel (három hegedűs, egy csellista) emelkedett a magasba. Mindezt egyenesben közvetítették a nagyérdeműnek. A „nemhogy táncolhatatlan, de majdnem hallgathatatlan”, mára némileg komikus, maníros technoopusra táncol, szökell-ugrik, pörög, vetődik, kurjongat a kompánia hat tagja uniszex ruhában, térdvédőben. A padlón propellerek forognak, fénycsíkok és digitális számsorok futnak. A német expresszionizmust idéző, repetitív, kissé militáns mozgásanyag a látványnál – így a csábításra termett Sergio Diaznál – jóval érdektelenebb. Noha a ragyogó Diaz maga a két lábon járó nemiség, a harmincöt perces, poroszosan fegyelmezett darab steril, monoton, mentes az érzékiségtől, és az előadókat korlátok közé szorítja. Ám ami mindennél lényegibb: a hajdanán (!) progresszív, újító kvartetthez képest nincs benne merészség, rizikó, kunszt, eredetiség. Mivel Preljocaj egy botmixer, egy kotyogó és egy elektromos vakondriasztó triójára is képes koreográfiát gyártani, bravúrnak szánt, verítékes produkciója legfeljebb önhasznú kísérletezésnek minősíthető.

Az általam eddig látott (talán) legradikálisabb, -innovatívabb kortárs táncelőadást ráadásul zene nélkül hozták létre. A Közép-Európa Táncszínház 2001-ben vitte színre a Horváth Csaba jegyezte A csodálatos mandarint, melyet az erénycsősz Bartók-örökösök „erkölcstelennek” minősítettek, letiltva a Bartók-művet. Tehát a termékeny dactól vezérelt Horváth eztán „némán” adta elő apokaliptikus, fölkavaróan szenvedélyes Mandarinját, karöltve Ladányi Andreával. Túl a katartikus élményen, továbbá Horváth és Ladányi egykori, a világot a sarkaiból kiforgató fehér holló párosán: ez értelemmel és téttel bíró, rendkívüli, el nem évülő teljesítmény. Az ünnepelt Ballet Preljocaj egy helyben toporgó, földhözragadt, laboratóriumi estje mesterkélt, iskolásan didaktikus, lejárt szavatosságú és teljességgel élvezhetetlen. Mindezen tapasztalás egyetlen érzést csiholt ki belőlem: a felesleges időmúlatásét.

Ballet Preljocaj: Angyali üdvözlet / Helikopter – Trafó