MAGAZIN: A művészetnek vagy a művésznek kell bátornak lennie?

OLTAI KATA: Szerintem mindenkinek, aki részese ennek a közegnek: az alkotóktól a transzfereken át, mint a galeristák, kritikusok, intézményvezetők, kurátorok, a befogadókig. Merni kell gondolkodni, és kommunikálni egymással is.

GYŐRI MÁRTON: Nem tudom, hogy a bátorság a legalkalmasabb kifejezés-e, de eltökéltségre, hitre, az alkotásba való belefeledkezés képességére szükség van, ha az ember „full time” képzőművészként próbál érvényesülni. Ha önmagadat vagy kénytelen menedzselni, az rengeteg energiát felemészt, más oldalról ez a fajta szabadság felemelő is lehet.

MAGAZIN: Ha valaki nem alkalmas erre, azzal mi történik? Elsikkad?

GYŐRI MÁRTON: Nem feltétlenül. Összeállhat például egy galériával. A művészek kedvelik ezt a megoldást, sok gondot vehet le a vállukról.

OLTAI KATA: Sokfajta részvételi lehetőség van, a kombinációk végtelenek. Például sokáig a kurátorokra mint fekvőrendőrre gondoltak, szükséges lassító, amin át kell bukkani, hogy tovább jussunk. Biztosan vannak ilyen kurátorok, művészettörténészek is. De látom, hogy változott ez a hozzáállás és nagyon sok termékeny együttgondolkodás van!

MAGAZIN: A szűkülő pálya nem tart el ennyi művészt?

GYŐRI MÁRTON: Tény, hogy rengeteg tehetséges alkotó kénytelen elhagyni a pályát. Ugyanakkor ha halványan is, de pislákol egy másodlagos, nem közismert piac fénye. Magángyűjtőkről beszélek, akik dacolva az árral, vásárolnak kortárs képeket. Általában nem ismeri őket a hierarchia sem.

MAGAZIN: Kortárs képet vesznek meg, s nem tudják, mit fog érni 20-30 év múlva…

GYŐRI MÁRTON: Igen, ismerek ilyen konzekvens gyűjtőket. A gazdasági helyzet nem kedvez ugyan a képzőművészetnek sem, ahogy más művészeti ágak is szenvednek, de létezik egy olyan másodlagos piac, amely szerintem a következő 10-20 évben átformálja a képzőművészeti hierarchia világát. Magángyűjtemények fognak a felszínre kerülni, és meglehet, kevésbé ismert életművekről fog kiderülni, mennyire fontosak.

OLTAI KATA: A pillanat azért szerencsétlen, mert lelassul a kortárs képzőművészet szélesebb társadalmi elfogadtatása, ami pedig szépen ívelt felfelé 3-4 évvel ezelőtt. Pedig ma könnyebben látogathatók az intézmények, erősödött a múzeumpedagógia, ezres és tízezres nagyságrendű tömeg keresi fel a kortárs kiállításokat, ami nagyon jó. Nem vagyok pesszimista. Egyáltalán nem mondom, hogy itthon minden meghalt, semmi nem lesz vagy nincs ebben a pillanatban. Sok tehetséges és agilis emberrel vagyok körülvéve, mindenféle generációból. Kiváltságos helyzet.

MAGAZIN: Könnyű Van Gogh-kiállítást rendezni a Szépművészetiben. A húzónevekkel zsúfolt tárlatokra özönlik a tömeg. Mi történik a fősodor alatti világ szereplőivel?

GYŐRI MÁRTON: Másként látom. Ez két külön dolog.

OLTAI KATA: A kortárs művészet lényege: arról gondolkodj, és azzal teremts kapcsolatot, ami körülötted van! Ez kritikai attitűd. Helyesled, nem helyesled, megindoklod. Ezt nem tanítják az iskolában. A kortárs művészet azért kihívás, mert saját magaddal is szembe kell nézni, amit itthon nem szeretnek megtenni sem a hétköznapokban, sem a kiállításokon.

MAGAZIN: A magyarok nem szeretik a kortárs műveket?

GYŐRI MÁRTON: Talán kevésbé értik, és kevésbé óhajtanak arra energiát fordítani, hogy megértsék. Lehet, hogy fáradtak. Az állam egy olyan időszakban száll ki a finanszírozásából, amikor a gazdasági helyzet rossz. Ha jobb gazdasági szituációban tenné, kevésbé lenne tragikus a végeredmény, így viszont hatalmas hibát követ el. A gondolkodáson nem szabadna spórolni, az volna az alap. Ugyanakkor elég sok nyugat-európai helyen állítottunk már ki, ott is eléggé nehéz az élet. Bizonyos értelemben nehezebb is lenne külföldön újrakezdeni. Felépíteni egy nevet? Nem egyszerű.

MAGAZIN: Tehát nem úgy megy, hogy felpakolnak, elköltöznek Berlinbe, Bécsbe vagy Párizsba, mint száz éve, a Vadak idején?

GYŐRI MÁRTON: Mi már nem tehetjük meg ezt ilyen lazán, pedig sokszor volna kedvünk. Ötéves a kisfiunk, kevésbé ugrálhatunk. Itthon kell megkeresni az egzisztenciális boldogulást. Itthon viszont előfordulhat, hogy egy életre kimaradsz a hierarchiából. Ilyen értelemben én is csak egy outsider vagyok, egyszerre próbálok kint és bent is egeret fogni…

OLTAI KATA: Csatlakozom. Fontos elmenni, fontos kint is dolgozni. Egy stockholmi konferencián egy – most már világsztár – albán kurátor tartott szenzációs előadást. Elmondta, hogy nálunk, keleten van egy ötleted, de nincs hozzá pénzed. Ismersz valakit, aki tud valakit, akinek van egy kocsija, a másik tud szólni valakinek, aki tud valamilyen pénzt, és a semmiből, egy ötletből épül fel a projekt. Nyugaton kész költségvetéssel és finanszírozhatósággal kell elindulnia bárminek. Én erre szocializálódtam, és így szeretek dolgozni, ettől érződik, hogy folyik a vérem. Tizenkét év „befektetés” van a munkámban, ha térdben el is kaszálják az embert időről időre, itt érzem, hogy dolgom van.

MAGAZIN: Mit csinál most? A Ludwig Múzeumot otthagyta.

OLTAI KATA: Már egy éve! Nem volt könnyű lépés, mert Bencsik Barna igazgatóval régóta dolgoztam együtt, szakmailag és emberileg is nagyon fontos nekem, sokat tanultam. Viszont hiszek abban, hogy változtatni kell időnként. Szabadúszó kurátor lettem. Én művészettörténész vagyok elsősorban, ami azt jelenti, történettudományos hátterem van. Az hiányzott a legjobban, hogy kutassak, hosszabb ívű projekteket vigyek. A kurátoré katalizátorszerep, segít létrehozni valamit: kiállítást, kiadványt, köztéri projektet, akármit, akár a nulláról, a gondolattól a budgeten át a megvalósulás azon részletéig, hogy szöget ver az ember.

GYŐRI MÁRTON: Vajon mi történne, ha visszamennénk abba az időbe, amikor Van Gogh élt? Ha most leülnénk vele beszélgetni, mit mondana? Tele volna keserűséggel és bizonytalansággal? Sokan azért is hagyják el a pályát, mert elveszítik a büszkeségüket. Azt mondogatják, „úristen, ha engem nem hívnak meg a Műcsarnokba, egy senki vagyok; ha nem hívnak, csak otthon festegetek?”. Katának megjelent egy remek könyve Kontextus címmel, a kortárs művészetnek olyan részével foglalkozik, ami tőlem ugyan távolabb áll, mégis érdekesnek találom. Nincs bennem féltékenység, hogy miért pont ezek az alkotók jelennek meg a könyvben. Én például nagyon örülök annak, ha a képeim lakásokba kerülnek. Szeretem, amikor intimebb szférában vannak, nem életem kizárólagos vágya az, hogy egy múzeum óriás termeiben legyenek kiállítva. Persze azért néha jó lenne kicsit több szakmai elismerés. Most mindenki egyszerre „szép” is, „izmos is” akar lenni, „cool” is akar lenni, meg népszerű is. Ez így nem fog menni. Nem jöhet össze minden. Kicsi sikerek vannak és rengeteg munka.

OLTAI KATA: A Ludwigban dolgoztam, s azt láttam, olyan életművek vannak a nyolcvanas-kilencvenes években, amelyekre érdemes odafigyelni. Most egy eszméletlenül izgalmas életművel dolgozom, mint az Ujj Zsuzsi fotósmunkássága, akiről nem hallottunk szinte semmit. Egyszer-kétszer forgott itt-ott, semmi több. Már majdnem egy éve foglalkozom vele, novemberben az egyik képét meghívták a Tate Modernbe, nyolc hónap levelezés előzte meg. Mostanra egy ötszáz képes életmű állt össze, miközben Zsuzsinak, a Csókolom együttes énekesének mondjuk, három fotóját, ha ismerjük. A kortárs művészetben ez is benne van. Amíg egy intézmény alkalmazottja voltam, sok napi teendőm volt, millió bürokráciával, nem volt időm stúdiókba járni. Most megtehetem, nagyon inspirál. Rengeteg tehetséges és agilis embert látok.

GYŐRI MÁRTON: Óriási baj, hogy a szakmában nincs igazán tisztelet egymás iránt. Pedig a képzőművészetben épp az a felemelő, hogy szabad és színes. Az egyik ember konceptuális ügyeken agyal, a másik a színfoltokon gondolkodik, a harmadikat, a negyediket más izgatja. Tisztelni kellene a másikat. Nem azt mondom, hogy ne legyenek nézetbeli eltérések, küzdelmek vagy teoretikus viták. A kortárs magyar művészet egyik jellegzetessége, hogy a benne lévő emberek az egzisztenciális problémáik okán egyszerűen nem szeretik egymást. Így nem lehet létezni!

MAGAZIN: Nemzedékem tragédiája, hogy azt hittük, vége a tekintélyuralomnak, amitől nyögtünk és kínlódtunk évtizedeken át. Erre ránk törtek új akarnokságok.

OLTAI KATA: Nekem is volt ilyen, pár napig vagy pár hétig tartó, rossz érzésem, hogy a mi generációnk – talán mindkettőnk nevében beszélhetek – nagy lendülettel indult. Rengeteg sameszkodás, figyelés, ingyenmunka volt az eleje, mert tudtuk, hogy megtérül, hogy ennek ez a menete. Sajnos azt látom, hogy az előző generáció masszív sorkatona-attitűdjét a mi generációnk simán továbbviszi. Aki pedig nem bírja, külföldre megy. Sokan veregetik a vállad, hogy abszolút így kell, aztán amikor riadót fújsz, egy idő után látod, hogy egyedül futsz. Hátranézel, és a többiek kötik a cipőfűzőjüket az árokban.

MAGAZIN: A szabad ember büszke a saját akaratára, az ellenállására, a visszapofázásra. Mintha ez az ország mohersálban, kék-piros csíkos ingben és egyforma fekete pólóban szeretne járni.

OLTAI KATA: Nincs pozitív töltete annak, ha valaki különböző. Egyéni és össznemzeti szintű probléma. Nehezen különbözünk a többségtől akár véleményben, akár kinézetben, vallási, szexuális tekintetben, bármiben. Még a hajviseletben sem. A tetováló igazsága: girbe-gurba vonalat mindenki tud húzni, egyeneset viszont nem. Az alkotói gondolkodás felfejtése az én közegem feladata lenne. Ehhez intenzív párbeszéd, közelség, nyitottság kell. Ami sokszor hiányzik. Nekünk, akik a háttérben állunk, nem az agyonblokkolt, deduktív természettudományos következtetés, Excel-táblázatos, kiszámítgatásos módon kell működnünk. Mindenfajta érzéket ki kell nyitni, ami érzékennyé tesz, az intuíció az egyik legfontosabb jellemző, amit mozgásba kell hozni. A művészettörténész sem eléggé bátor. Függ a hierarchiától, hagyja, hogy megölje a rend. Amikor fiatal asszisztensekkel dolgoztam, arra lett volna szükség, hogy elmenjünk ismeretlen emberekhez, megkérdezzük, mit csinálsz, mutasd meg, beszéljünk róla. Ez hippiségnek tűnik, de tényleg erre lenne szükség.

GYŐRI MÁRTON: Tudni kell azt is, hogy mit csinál a másik ember. A kortárs képzőművészek sokszor egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy mit csinálnak Magyarországon a többiek. Így nagyon nehéz párbeszédet létrehozni. Ha nem ismerem az ábécét, nehéz beszélnem egy nyelvet.

MAGAZIN: Nem szeretnék belemenni a szerencsétlen művészeti akadémiai problémába, nem kellene az állam által megrendelt lófestmények szintjére süllyednünk…

GYŐRI MÁRTON: Hogy is állt össze ez a helyzet? Legbelül sértődöttség és boldogtalanság áll a történet hátterében. Aki boldogtalannak érezte magát saját alkotói közegében, úgy érezte, el van nyomva, nem jutott lehetőséghez, hozzáteszem, még az is lehet, hogy joggal, most hirtelen pusztító erővel ráborítja a környezetére a fájdalmát, amint hatalomhoz jut. Na ez haragos hozzáállás, ami tőlem távol áll. Én mást csinálok. Képeket festek.

MAGAZIN: Ebből eléggé nevetséges dolgok derülnek ki.

GYŐRI MÁRTON: Ha a főszereplők picit finomabban, elegánsabban, összetettebben jártak volna el, kisebb lett volna a felzúdulás. Dehát aki dühös, nem tud elegáns is lenni. Gesztusokat kellett volna és kellene tenni minden oldalon, de az empatikus, morális alapokon nyugvó gondolkodás sosem volt túlzottan jellemző a képzőművészeti hierarchiában, ez ügyben mindenkinek érdemes lenne magába is néznie kicsit.

OLTAI KATA: Sok a legyintés: ez a szellemi munka, amit mi csinálunk, nem mérhető kilóra, nincs értéke. Fontos különbség – amiben nálunk szerencsésebb fejlődésű országokban hisznek –, hogy nem azután kell foglalkozni művészettel, filozófiával, amikor megvettem a kenyeret, és kifizettem a gázszámlát, hanem előbb, éppen emiatt látjuk adott esetben máshogy a hétköznapi perspektívát. Ennek felismerését várnám a kultúrafinanszírozási ideológiák, mechanizmusok irányítóitól is. Nem akkor kell elővenni a kultúra kérdését, amikor a mindennapi létszükségleteket és a biológiai funkcióinkat teljesítettük. Ha így gondoljuk, akkor csak annyi jutna nekünk, hogy a Híradóból megtudjuk, mi emelkedik, mi csökken. Szomorú lenne, ha csak így lenne érdemes élni.

GYŐRI MÁRTON: Próbáljuk észrevenni a pozitívumokat is. Gyönyörű volt a Cézanne-kiállítás, a Bukta-életmű hallatlan népszerűségnek örvend. A sok nehézség és valós gyötrődés mellett azért vannak sikeres és jó dolgok is, küzdeni kell és festeni.

OLTAI KATA

SZÜLETETT: 1979. szeptember 23-án Budapesten. FOGLALKOZÁSA: Művészettörténész, kurátor. 2012-ig a Ludwig Múzeumban dolgozott (Gerber Pál életmű-kiállítás, Rita Ackermann-kiállítás. Koordinálta a Moholy-Nagy László-retrospektívet és a Martin Munkácsi-tárlatot. Jelenleg szabadúszóként dolgozik.

KÖNYV: VIKTOR PELEVIN - SZÁMOK

Most éppen újraolvasom, mert imádom.

FILM: MALIK BENDJELLOUL - SEARCHING FOR SUGARMAN

A legjobb dokumentumfilm Oscar-díját kapta vasárnap.

ZENE: NAKED TRUCKERS

Múltkoriban letévedtünk egy koncertre, három fiú, Gödöllőn alakult rockabillytrió, zseniális előadók.

GYŐRI MÁRTON

SZÜLETETT: 1979. január 8-án, Budapesten FOGLALKOZÁSA: Festő. A Képzőművészeti Egyetemen Maurer Dóra tanítványa volt, a pécsi doktorképzésen Keserű Ilonáé. Budapesten, Genfben, Nürnbergben voltak kiállításai. Domanovszky- és Gruber Béla-díjas.

KÖNYV: KONRÁD GYÖRGY - ELUTAZÁS ÉS HAZATÉRÉS

A cím értendő szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.

SZÍNHÁZ: INGMAR BERGMAN - JELENETEK EGY HÁZASSÁGBÓL (Radnóti Színház)

Ahogy az emberi életet és a kapcsolatokat felfogni lehet.

ZENE: BOB DYLAN - TEMPEST

Ez az amerikai énekes harmincötödik lemeze, és a lendület még mindig tart.